Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Július

522 melyek kissé később (leginkább e hó vége felé) hozzák el a nagy kajla orrukat vizeinkre, kivált a pusztai szikes vizekre, a hol messzire elláthatnak, mert mint mindig, úgy e hóban is nagyon vigyáznak magukra s mindjárt nagy furulyázásokat visznek véghez — egymást figyelmeztetendő, mihelyt észreveszik a vadász közeledését; ennélfogva csakis lesből vagy kocsival kerítgetve lehet csak közelökbe férkőzni s ily módon ugyan nagy sikerrel nem igen kecsegtető vadászatukat megkisérleni. Hanem az efféle vadászatoknál nagyon ügyelni kell a fiatal lövészeknek, nehogy szeles puskázásaik alkalmával gojzer helyett a ló fülét vagy fejét érje lövésük. — E hó vége felé már a sáros helyeken nagyokat nyeffentve kezd keledezni a sárszalonka is, majd ezen egyes előhírnököket rövidesen követőleg, rajostól lepik el mocsárainkat e czikázó repülésii, finom húsú vándorok, melyek részben nappal is járnak-kelnek, ha nem is riasztja őket valami, mert a sárszalonka a legnyughatatlanabb vad; miért is nappali vízilesen ülve, egész nap puffogathatunk az iszapsárra előttünk le-levágódó kósza sneffekre. — E hóban kezd vége szakadni annak a mozgalom nélkül való különös egyhangúságnak s ama látszólagos fajszegénységnek, mely a költési időszak alatt a legnépesebb mocsárokon is oly feltűnő. Egyszerre csak újra hangos, mozgalmas lesz a láp s új élet pezsdül, új mozzanatok támadnak minden zúgában az előbb még oly titokzatosan hallgató különös világnak, mely a legpoetikusabb hangulatot s legmozgalmasabb köztársaságot egyesíti magában. A rétek, mocsárok levegőjét napról-napra több és több sirály, csér (Sterna) és czerkó (Hydrochelidon) népesíti, melyek mint légbe dobált hófehér patyolat-keszkenők gomolyognak a tükrös vizek és nádasok felett; — imitt-amott a gerinczeseken gémek ácsorognak, apró sneff szerű madarak (Tringa, Totanus) és juhászkák (Aegialitis) futkosnak szerte, míg a távol zsombikok felől kanalas és selyemgémek, itt-ott egy-egy kis kócsag fehérlő tolla csillan bele a szembe és hangok szállnak mindenfelől, — ezerféle kiáltás, madárszólás tölti be a levegőt, melyek sokszor zűrzavaros, érdes lármává változnak által, majd meg elcsendesülve százféle tónust is változtatnak, kivált ha a láthatatlan hatalom: a szél, játszani kezd a hangok e sokféleségeivel s egyet-egyet elszalajt a hangosabbak közül. Snefftriilák, kacsahápogások, csörgések, süvöltések, sikoltások, nyerítések, krákogások, szolid furulyázása a pólimadárnak — hol ez, hol az lép uralomra az el-elvaduló érdes chaoszban; míg az ingó nádas elhaló hárfahangként susog s valahonnan nagy messziről a nádibika (Ardea stellaris) öreg dobja veri a taktusokat a láp e zsivajgó muzsikájához . . . Öreg és fiatal madarak népesítik be a vizeket; czikáznak, száguldanak ide-oda a párás levegőben. Nincsen nyugtok: örülnek az életnek — ki a hogy tud. A vadász is örül, majd kiugrik a szíve a nagy gyönyörűségtől, attól a nagy élvezettől, melyet aranyeső módjára ont rá Diana istennő kegye, a fenséges természet bőkezűsége s megihletett lelkének poezise . . . Nappal cserkészve, lesve egyaránt lehet vadászni; az esteli leseknek is elérkezik lassanként az ideje. E h ó vége felé már ozsonnaidőtájt megindul a húzás : sneff, kacsa és