Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Június

506 udvarokban. Elképzelhető, mily gazdag jövedelmi forrását képezte a „kolcsag"kultusz a lápi népnek, ha meggondoljuk, hogy egy szép „kolcsagforgó"-ért 2—300 ezüsttallért is örömest megadtak — annak daczára, hogy csakis a nemesség kizárólagos jogát képezte a „kolcsag"-dísz viselése, bár a silányabbját (a kis kócsag = Egretta garzetta tollát) a sziavon és a rácznép asszonyai is fejdíszül (hajba tűzdelve) használták, mely szokás némely helyen (a Bácskaságban) mai napig föntartotta magát, bár kócsag már ritkán kerül. — Az alföldi és kiválóan a tiszamenti nép a vizimadarakon kivül farkasra és rókára is rendszeresen vadászott, vermekben, kelepczékben, csapófákkal, kóbor czigányok által készített vastőrökkel és íj, majd tűzfegyverek segélyével kerítvén hatalmába azokat, valamint a vidrát és a vadmacskát is és a vadszőrme igen szépen fizette ki a fáradtságot. Czimer K. adatai szerint a törökhódoltság idejében a rókabőr ára 1 frt és 2 frt 50 dénár közt változott; egy farkasbőr ára pedig 1 egész 1 frt 50 dénár közt variált. A kevésbbé szőrméseket olcsóbban is lehetett kapni. Nagy-Kőrös tanácsa 1643-ban Szabó Gergely kécskei lakostól két rókabőrt 1 frt 20 dénáron vásárolt meg. (A „defterek"-bői.) — A rókabőrt és prémet („rókamáit"), farkasbőrt nemcsak a magyar menték, dolmányok és bundák, valamint az asszonyok „csurak"-jai béléséül és díszítéséül használták, hanem a melegebb éghajlathoz szokott s a zordabb magyar klímát nehezen tűrő fázékony törökök is kaftánjaikhoz rengeteg sokat használtak fel. „Ez teszi érthetővé azt" — mondja Czimer — „hogy a török adóban is szívesen beváltotta a rókabőrt, úgyannyira, hogy Nagy-Körösnek például évenkint közel száz darabot kellett beszolgáltatni a török tiszteknek." — De nem folytatom tovább; e nagyjából fölsorolt adataimból úgyis világosan kitetszik, hogy a Tisza-szabályozás, illetve a rétek, lápok kiszárítása által s ezzel kapcsolatban a közhelyek megszüntetése, a tagosítás keresztülvitele folytán, oly csapás intéztetett a tisza-vidéki vagyontalan magyarság anyagi helyzetére — a „lét és nemlét" problémáját állítva élére, — mely egyelőre alig enyhíthető kielégíthető módon. Természetesen marhatenyésztésünk mai silány állapota, halászatunk és vízi vadászatunk tönkretétele is szorosan a rétszárítási munkálatokkal áll kapcsolatban. Maholnap itt hágy bennünket az utolsó bíbicz is! Honnan veszi aztán a mi kedves Budapestünk a szükségeltető temérdek bíbicz-tojást ?! Mire vadászhatunk? A fajdvadászatok e hó 1-ével zárlatra kerülvén, hasznos erdei vadjaink közül ezidőszerint egyedül az őzbak van hivatva szezón-vadként szerepelni. Természetesen a tenyészpagonyokban csak az eró'sebb, vagyis az u. n. vadászható bakok jönnek inkább figyelembe, míg a gyöngébbek: holmi „schneiderok", csaposok csak a konyha szempontjából keltenek némi érdeklődést, vagy ott, hol az őzvad csak mint váltóvad szerepel s épp ez okból nem igen lehet válogatni bennük a vadásziasabb szempontok szem előtt