Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Június

505 A mindenfelé található kisebb-nagyobb mocsár, láp, a mértföldekre elkalandozó Duna, Tisza és Kőrösök árterületei: „sárrit"-jeinek úgyszólván véget nem érő nádasai, melyekben nemcsak a víziszárnyasok milliói, hanem még sok szőrmés vad: farkas, „réti-farkas" (állítják, hogy: sakál?), róka, vidra és vadmacska is nagy számmal tanyázott, — mindmegannyi kitűnő, a kontinensen úgyszólván páratlanul álló vadászterületül kínálkozott és kivált a tiszamenti nép ősidőktől fogva ki is használta javára. Erre nézve a középkorból is nem egy bizonyító adat birtokában vagyunk. A Szegeden átútazó (már említett) Bertrandon de la Brocyuire lovagnak is feltűnt, hogy a szegedi piaczon „mily nagy számban árulnak vízi madarakat". „Sok darvat (most híre is alig van) s vadludat fognak ott: láttam egy nagy piaczot ezekkel telve" — írja könyvébe. És tényleg a víziszárnyasokra való vadászatot nemcsak Szeged népe, de általában a Tiszavidék lakói nemcsak az ős, de közelébb: a török alatti időkben is még nagyban űzték és legfőleg vadludakra, túzokra, kiváltképpen pedig kócsagra és darura vadásztak. Támogatja ezt az 1549—1550-bőli defter azon tétele is, mely szerint ez évben Szegeden vadak és apró madarak után 2772 akcse helypénz folyt be (Czimer K.) — Azon időben a kócsag- és darutoll igen keresett és drága volt, mivel a török turbánját, a magyar nemesség pedig kalpagját és sisakját egyaránt szerette „kolcsag"- és darutoll-forgóval ékesíteni, mely czélra egyébként a pompás gém- és sastoll, kerecsenszárny, stb. is szolgált vala, mely szintén bőven került. Minden rétvidéknek, de úgyszólván valamennyi községnek, mely a lápok közelében létezett, megvoltak a maguk „tollcsíszár^-jaik, kik alig cselekedtek egyebet éktollgyűjtésnél s folytonosan a rétet-lápot lakták, míg a gyűjtött tollkincsekkel messzire bekalandozták az országot és minden vásáron láthatók voltak s igen szép jövedelem ütötte a markukat a pompásan lengő ékességekért, melyek mindig rendkívül keresettek voltak. Mint Nagy-Kőrös számadás-könyveiben látjuk, a városoknak évenként rengeteg mennyiségű darutollra volt szükségük, a mivel az ide-oda jövő-menő török tiszteknek kedveskedtek. A nagy-kőrösi tanács sohasem tudott annyit beszerezni belőle, a mennyire szüksége volt s nemcsak a szomszéd községekben vásárolta össze a darutollat, hanem megbízott emberei által a szegedipiaczrólis hozatta. így „1636-ban 4 frt 35 dénárért, 1647-ben 22 frt 40 dénárért és 1662-ben három aranyon hozatott Mező-Szegedről „ajándékba való" (így) darutollakat." (Czimer.) A kócsagtoll szintén igen keresett forgalmi czikk vala és sokkal értékesebb a darutollnál. A tollcsiszárok azért rendesen számon tartották a fészkes kócsagokat s annak idején különös, ma már ismeretlen fortélyokkal, vadászfogásokkal kerítették hatalmukba a kitollazott (azaz: díszben levő) példányokat; de később lőtték is a kócsagot és elhányt pompás tollaikhoz szedegetés útján is jutottak a fészkek alatt, meg a lápok „madárdelelőin", gerinczesein, melyeket időrőlidőre át meg átkutattak. A kócsagokat (és a darukat is) tollaik miatt fogságban is tartották, így még a hatvanas években is lehetett szelídített kócsagokat és darukat látni a pákász- és halászkunyhók körül és az