Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Június

517 folyóból halászni." — II. Rákóczy Ferencz 1703-ban Szeged megszállása alkalmával súlyosan megbetegedvén, keservesen imígy panaszkoda: „Betegségem nagyon kínzott; folyton égő szomjúságom volt s azt csak a Tisza vizével olthattam, mely annyira telve volt halakkal, hogy szinte alig lehetett meríteni abból annélkül, hogy ilyet ne fogjon az ember." — No hát, ma már akárhányszor meríthet az ember akár százöles hálóval is anélkül, hogy „ilyet" fogjon! A halászat a szó szoros értelmében monopolizálva lett; a halászság eltűnt, csak halász-napszámosok vannak még, akik keserves munkáját potom árral fizeti ki a mindent felfaló „ficsér" (Szegeden így nevezik most a halászbérlőket „halász-mesterek" helyett). A hal méregdrága lett, mintha a vizek termése egyenesen a Menzalech tóról érkeznék spirituszbavaló ritkaság gyanánt. — Ezek után már most felötlik a kérdés: hova lett a vizek szabályozása, a rétek kiszárítási munkálatainak kezdete előtt olyanannyira virágzó halászatunk a Duna és Tisza mellékéről ? Hová lett a tősgyökeres magyar halászság, mely csak magában Szeged vidékén állandóan több ezer ember által volt képviselve? Mi lett ezekből? Honnan, miből teremt kenyeret a mostani ivadékuk ? Az Európaszerte híres szegedi halászságot ma, anno 1903-ban összesen 3—4 mond: három-négy halász képviseli, ide nem számítva a halkupecz „ficséreket", kik egyébiránt annyira nem halászok, mint a hogy a hajdúk nem harangöntők. Pár év előtt a Tiszán kacsára vadászgatva, csolnakos öreg szegedi halászom nem győzött eleget panaszkodni a mostani halászati állapotok miatt. „Yan öt gyerököm — így szólt, — de egyiket se fogtam rá az üzletőmre. Nem érdömös azzal már vesződni, mert a „ficsér" (körülbelül a halkupecz értelmének felel meg) kivöszi az embör szájából a falatot. A mi kicsi halféle hálóba kerül, be köll vele számolni az utolsóig: az a ficséré. A szögény halásznak csak néhány garassal dugik ki a szömit a fáradságáért. Hej, nem így vót az, Uram, valamikó, mikó még nem akartak az urak a szögény halász bőrire nyereködni s néhány forint befüzetéséért kapta mindönki a hálójogot! Most a ficsér kapi, egykét embör, a kinek summás a péze; a halászság azután ezöknek a zsöllérje lösz, ha csak étlen halni nem akar. Mert mihöz is kapjon a magamféle rokkant embör ? A fiatalja úgyis régön el ment már ki erre, ki arra; az öregség pedig majd csak elpusztul lassacskán. Foghati aztán a ficsér maga a halat, mert okos embör nem lösz, a ki ráadja majd a fejét erre az üzletre— Mindenesetre igen jellemző, hogy az öreg, de általában a mai szegedvidéki halászság a halászatról nem mint mesterségről — a mire pedig oly büszkék voltak valaha, mert hisz — a mint mondani szokták nagy hivalkodva — a „Ferencz Józsepis halász", — de mintegy lenézőleg:. üzletről beszél ma már. De jellemzően kitűnik az öreg halász szavaiból az is, hogy nem csak a kultura felforgató áramlata, de jórészt a szűkkeblűség is képes tönkre tenni ősi keresetágakat: egy osztályt; koldúsbotot osztogatni a nemzeti traditiónkhoz nőtt szimbolikus alakjaink százainak, talán ezreinek! Kétségkívül azonban a