Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Szeptember

32 törés után), kölesekben, kaszálókon, gazokban és gazos árokpartokon, de bokrok körül is lappang; húzása idejében azonban leginkább csak az üde búzatarlókon található. — A túzok egyre szemesebb s már istenért se vár be puskalövésnyire. Mivel nagyon vigyáz magára, csakis oly helyeken sétál, ahonnan mindenfelé messzire elláthat, amiért is észrevétlenül nem közelíthet feléje semmi teremtett lény. —- A fáczán amíg a kukoricza fennáll, csakis ott érzi jól magát. Általában szívesebben tartózkodik kint a földeken, mint tenyész-pagonyaiban. Estenden azonban fákhoz, vagy bokrokhoz, fasorokhoz szokott vonulni. — A szárnyas ragadozók szertekószálása kezdetét vette; miért is néha-néha már az uhuval is megpróbálkozhatni ellenük, de az alvóhelyeiken való esti-lesek is mulatságosak s mindenek felett pedig hasznos sportot adnak. Madárélet, vonuiás. Erdó'n-mezó'n sárgaság, a hervadó élet jele kezdi kiverni magát. Elhalványul az erdő lombja, majd bíborszínűre változik átal. A kiálló száraz ágakon őszi szálak lengenek, mintha csillogó ezüsthajszálakat szőtt volna az idő a fák dús lombüstökébe. — A szellő egyre fésülgeti, simogatja a tarkuló lombot, elszakít egyet-egyet azokból a csillogó hajszálakból s repíti tova, messze-messze, míg megakad ismét valahol egyik is, másik is. Kevesen tudják, hogy azoknak a fénylő szálaknak a tövén nem a hervadó élet, de a szárnyat öltött remény létezik . . . Akármerre jár körül szemünk, fakó színbe vesz el a tekintet. A magas égen is átszűri magát az őszi halaványság lilája s a na]) sárga sugárkévéket szór alá a sárguló világra. Erdőnek-mezőnek már nincs illata, csak színe. A színek kultusza járja most. Csupa arany, ragyogás minden; de ez az évszak búcsúpompája . . . Már egyre gyakrabban sóhajt az erdő és mintha sírna valami fönt a galy között . . . Szél játszik a lombokkal, a virágfejekkel. Letépi a szirmokat, az elhalt levélvázakat s kirakja velők az alanti sorvadó gyöpet, talán hogy eltakarja kissé a föld aszályát, a hamut, mit a föld kiszór magából, ha az élet, a virulat lefut a testéről. — És a csend mind ünnepélyesebb, csak a szél sivít néha: beszól minden zúgba, bujdoklik az erdő fái között, mintha a természet szárnyas gyermekeit szólítaná. Odabenn pedig egyre nagyobb csendesség üt tanyát ... Az éjek hűvösödni kezdenek s reggelenként a vízgőzök fehér párázatokban lepik el a tájat, amitől megborzongnak a laza tollú kis madártestek s nincs kedvök dalra gyújtani. Inkább mennének már, mint dalolnának. Integet nekik a nagy végtelenből a titkos hatalom: jertek, jertek! . . . Megérti ezt, megérzi ezt minden madár, aki vándor s elcsicsergi búcsúdalát az ősi bölcsőhöz, a jó hazához. Aztán lehangoltan, szomorúan készülődnek a nagy út fáradalmaira és a sereges jövés-menés kerül napirendre a tollas