Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Augusztus

8 nélkül kiállni nem lehet — és nagy sípolások is történnek újmódi „torpédó-sípokkal" csalogatásnak okából. Mindez azonban eredményre nem vezet. Csak majd valami egy óra múlva (zóna időben) érhet a nyomukba ám legfeljebb a lovasított fantázia, — de „ők" nem közelednek — kilátásoknak miatta, amit különben rossz néven venni tőlük nem lehet — élvén igen bölcsen ama régi elvvel: „Ha ütnek szaladj, Ha kínálnak vedd el." . . . Augusztus havában már nagyot változik a természet képe a mezők tájain. Az erdőben még egy levél se húll le s minden üde, zöld; míg idekint valami fonnyasztó lehelet párája ül már a növényzeten s veszteni kezdi mosolygó színeit fű, fa, virág és széles, sápadt terjengések: a letarolt mezők kifakult sávjai futják be a szemhatár szabadját. Ahol csak az imént még kalásztengert, égő pipacsokat, kéklő szarkalábat ringatott a szellő, most sárga tarló nyújtózkodik helyén, csak valami apró kék és sárga tarlóvirág kúszik az aszatos fű között törpe ivadékként, melyben megakad a fürj lába, mikor szalad. De a kihullott érett szemért eljön más madárság is a nagy sárgaságra, ahol tücsöknek, bogárnak is nagy tenyészete vagyon a meleg verőfényben. Vadgalamb, seregély, csóka, varjú vág le a határra s itt-ott egy-egy vasvarjú (Coracias garulla) is búsul a kepék, boglyák tetején, úgy véve ki magát tetszetős, papagályszín tollával, mintha valami odatűzött jáspis-kárbunkulus volna, mely kék és zöld fényt sugárzik ki magából, ha rálibben a téveteg napsugár. Még illatárt lenget a szél s zöld lomb integet, ingatag füvek hajladoznak felénk a fuvalomban, de azért ott leng már a levegőben valami parány abból a lombkapkodó, virághervasztó hatalomból, melynek az érintése oly korán elűzi a gólyát a semjék partjáról tengereken túl való világokba, ahol a béka is egészen más: teknőt hord a hátán, mintha valami köztisztasági vállalkozó volna. Megy a kas ári (Cypselus apus) is melegebb tanyát keresni, a kakukkot, sárgarigót is elviszi e hóban már a vágya, avagy talán az ösztöne tőlünk olyan lakóhelyre, ahol a subát még hírből sem ismerik az emberek; de kotródni kezd a vizslarontó harismadár is lusta szárnyain, csak a kövére marad meg szeptemberi magnak: fürjek királyának, hogy vezesse őket (?), mikor majd azok is mennek. — Hiába, fogyni kezd már a természet életereje s megérzik azt a kényesebb, idegesebb tollasok, habár még az ember nem is. Épp azért némely madárság — amely nem vedlett korábban — siet most már felváltani a nyári ruháját téli gúnyával. Hanem azért a „gyászmez" daczára is a szerelemnek is vannak még szép napjai, apró lovagjai — kicsi szívükben nagy szerelemmel, mely immár harmadszor hajtja ki virágait: czinkék, verebek ugyanis ezidőben harmadszor is költenek. — S hogy. csakugyan van