Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

136 faj. Képességei is kifejlettebbek, de azért épp oly hitvány, élősdi állat, mint amaz. A baromfi-udvarokat ugyan ritkán látogatja meg, de annál több kárt tesz a vadban a költési idő alatt. Halakon kívül sok kisebb madarat, nyúlsüldőt és baglyot elemészt s kártevéseit csak nagyon kevéssé pótolja vissza a kártékony rágcsálók pusztítása által. Talán mondanom sem kell, hogy a másik fajjal együtt a vadász által üldözendő szárnyas dúvadak közé tartozik; oly években azonban, melyekben a rágcsáló állatok elszaporodása feltűnő arányokat ölt, tanácsos a visszatorlást ellenük beszüntetni, mert ilyenkor nagy hasznára vannak a mezőgazdaságnak. A sasokhoz némileg hasonlító meglehetős nagy, nem épen idomos, sőt látszólag nehézkes testű orvmadarak, az u. n. ölyvek (Buteo), vadászati tekintetből szintén a kártékony orvmadarak közé tartoznak. Bár kevésbbé veszélyesek a vadállományra, mint a sasok és héják, de mégis csak rablók s nem válogatnak nyúlban, fogolyban, fáczánban. Kártékonyságukról legjobban meggyőződünk, ha felkeressük fészkeiket, melyek körül a prédák maradványai elárulják a tetemes pusztítást. Mégis azt mondják, hogy az ölyvek kizárólag (!) csakis káros állatokkal élnek, ennélfogva feltétlenül hasznos madarak; továbbá, hogy a kisebb sasokkal egyetemben békával, őrlő rovarokkal és hüllőkkel táplálkoznak. Az ám! Tessék csak fészkeik környékét felkutatni, mennyi ott a fogoly-toll, fáczán-fej, nyúl-fark! Tudom, hogy nem kíméli aztán egy vadász sem a kis sasok, ölyvek semmiféle faját, ha megpillantja egyszer a corpus delictiket, Nem is tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire országos érdekű dolog a kártékony ragadozók pusztítása. Az ölyveknek liárom nemben összesen hat faja fordult elő nálunk s ezeken kívül még több határozatlan forma. Jól meghatározható fajok a következők: a közönséges mezei ölyv (Buteo vulgáris, s ennek vörös változata, a rufus), továbbá: az északoroszországi ölyv (Buteo Zimmermannae), melyet én mutattam ki először a magyar ornisban. Állítólag előfordulna még utóbbinak déli alakja: a sivatagölyv (Buteo desertorum vagy tachardus) is nálunk és minden kétségen kívül még a feliérfarkű ölyv (Buteo í'erox), továbbá a gatyásvagy lióölyv (Archibuteo lagopus) és a darázs-ölyv (Pernis apivorus). Ezek közül közönségesebb orvmadarainknak egyik legérdekesebb alakja: a közönséges mezei ölyv, melylyel őszi és téli mezei vadászataink alkalmával oly gyakran van alkalmunk találkozni s amely mindannyiszor magára vonja figyelmünket lassú, ütemes röptével és vércseszerű lebegésével, mikor megáll, függ a tarlók felett, avagy áthúz csendesen, tempós szárnymozgásokkal, préda után kutatva, mire csodálatos modorban rézsút irányban csapié. Ettől a többi fajok inkább csak külsejükre, mint természetükre különböznek. Valamennyien a lustaság valódi mintaképeinek látszanak, melyek bevont nyakkal gubbasztva és látszólag részvétlenül minden iránt, ami körülöttük történik, képesek egy zsombékon, határkövön, kútágáson avagy kazal tetejében, általában valamely messzi kimagasló ponton órák hosszáig elüldögélni. Ha föl kell repülniök, ezt kelletlenül teszik s csakhamar ismét leszállnak, daczára annak, hogy képesek könnyen, kitartóan repülni. Általában kimért, komoly és csöndes magaviseletű, emellett azonban rend-