Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
108 leszámolni valója nem akad vele; hanem persze annál több a halkultura gyámolítóinak, kivált ha odaszokik a halgazdaság vizeihez, ahol könnyű szerrel bő zsákmányra tehet szert s annak is a javát-nagyját píczézgeti. Mert kifog akkora halakat hihetetlen ügyességgel a benépesített vizekből, de a Dunából is, hogy a saját testhosszával vetélkednek azok hosszaságukra nézve. Néha aztán megjárja ez is a nagy halakkal, amennyiben nem ritka eset, liogy a víz alá rántják és bele fullasztják. Mikor a víz alá bukik a halászsas, azt soha se a maga bukdácsoló kedvtellésből cselekszi, hanem a hal rántja le; igaz, hogy aztán ismét ügyesen fellöki magát a víz alól s kiemeli ficzkándozó prédáját s felszáll vele, — hanem az is igaz, hogy nem mindig sikerül ez. Erre vonatkozólag BékésCsabáról., Tarján Tibor úrtól (1899. évi decz. 26-áról keltezve) a következő tudósítás érkezett „A Természet" szerkesztőségéhez: „Nem ritka eset az orvmadaraknál, hogy önvédelmükre vonatkozó előrelátási képességüket éhségből, de leginkább beléjük oltott vérszomjuknál fogva teljesen elvesztik. E valóságnak illusztrálására van szerencsém az alább közölt érdekes esetet felhozni. E hó elején tartott hetivásár alkalmával nagy mennyiségű halat szállítottak eladás végett Békés-Csabára. A sok hal között egy különösen hatalmas (méteres) harcsa ragadta meg a vevőközönség figyelmét, annál is inkább, mivel háta közepén úszó-hártyaszerű abnormis két kinövést vettek ésszre, mire az árusító is figyelmeztetve lett. Többek kérésére csakhamar kivágatott a hal testéből ezen abnormis uszony. Legnagyobb meglepetésben reszesiiltek, midőn közelebbi vizsgálat után, mint hiteles szemtanúk állítják, az alsó lábszárcsonton csont újjakat s azokon hatalmas, éles orvmadár-karmokat fedeztek fel. E ritka eset máskép meg nem magyarázható, minthogy ez a ragadozó madár erejében túlbizakodva, éhségtől s vérszomjtól hajtatva, reá csapott a nagy harcsára, melynek ereje ellenfeléét jóval felülmúlván, még mielőtt az orvtámadó a hatalmasabb hal támadott ja testéből karmait kiránthatta volna, magával ragadta a folyó mélyébe, hol méltó halálbüntetését lelte." — Állítják, hogy a halászsas — noha csak kivételesen — de néha az emlősöket és madarakat is megtámadná. Nekem többször volt alkalmam ezt a madarat megfigyelni, sőt néhány ízben tartósan is figyelemmel kísérhetni életműködését, de soha sem tapasztaltam, hogy a halon kívül más préda szerzésére adta volna magát, eltekintve az olyan kivételes esetektől, midőn korai, vagy idején túl való vízfagytával szokott haltáplálékához nem juthatott. És így bizton állíthatom, hogy táplálékát kizárólag halak képezik, — és ezt a madarak annyira tudják, hogy legkevésbbé sem félnek tőle, sőt számos példa van arra, hogy apróbb szárnyasok fészkében ütik fel tanyájukat és ott költenek. — Természetesen halászati szempontból igen kártékony állat ez és méltán nevezhetném szárnyas vidrának, mert még a rajokban járó csérek és sirályoknál is több kárt tesz a halászatnak oly vidékeken, hol állandóan tanyázni szokott. Ha az általa éven át elemésztett halakat hozzávetőleg 200 fontra becsüljük, akkor még meglehetősen messze járunk a főösszegtől. Tekintetbe veendő itt, hogy roppant élénk, úgyszólván örökmozgékonyságú szárnyas ez, mind a sirályok és élénk ösztönénél fogva napi tevékenysége alig szünetel valamit. Folytonosan a víz fölött lebeg rendesen alig puskalövésnyi magasságban, a víz
