Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
109 felszínére kerülő halak után kémkedve s folytonos vizsgálódások közt alá s fel messzire bejárja lankadhatlan szárnyain a vizek vonalát, a tavakat és minden halas vizet, amely csak lakóhelyének környékében fekszik és e tekintetben oly jó topográfus, hogy nincs halas vízterület, még a legkisebb vízfoltot se véve ki, melyet tapasztalásból ne ismerne s időnkint fel ne keresne, mégpedig némely pontját a folyónak vagy egyes vizeket naponkint majdnem perezre ugyanazon időben, vagy legalább is ugyanazon órában, — és hogy nem olyan vad, emberfélő madár, mint sokan hiszik, bizonyítja az is, hogy évekkel ezelőtt Szegeden, közvetlen a város és a vasúti indóház közt fekvő tavon, hosszú ideig megfigyelhettünk egy halászsast, amely ott elfogulatlanul és minden félelem nélkül űzte mindig sikeres halászmesterségét, napról-napra megtartva pontos beérkezési idejét, Sokszor egészen közvetlen közelből néztük mesterkedéseit, vércseszerű libegését, amint megállt a levegőben s függött, verdesve a szárnyát vércse módjára, míg egyszerre összekapva magát, nagy erővel odapuffant a víz tükrére s kimarkolta ficzkándozó zsákmányát, mire aztán ugyanazon légi útján, amelyen s amerről jött, elhagyta vadászatának színhelyét, Ennek a sasnak is, mint különben minden halevő madárnak, szemmértéke olyan biztos, hogy a legnagyobb ritkaság az, hogy lecsapáskor czélját eltéveszsze s prédáját ekként kisiklani engedje. Hanem ha megragadta, nincs hatalom, amely kiszabadíthatná körmei közül s viszi magával a néha bámulatos nagyságú halakat szokott mészárszékjéhez, amely czélra legtöbbnjáre valami csonka fatörzs, vagy ott, a hol költ, kizárólag a fészke szolgál. Könyökben hátrahajló szárnyai, sokszor bíbiezszerűen modoros repülése már mesziről felismerhetővé teszi s jelzi miiétét a vadásznak, ki már a szép trófea kedvéért se pardonérozza a puskaélre kerülő példányokat — s valóban nem utolsó vadászzsákmány is ez a ritka, talányszerű madár, ez az ornithológiai rejtély, mely külsejére sas, repülésében a bíbicz és sirály mozgásait egyesíti, míg csontváza egészen az uhura vall s mégis halászmadár, vízi állat; voltaképpen pedig egy különálló alak, melylyel nem lehet mit csinálni a tudományos rendszerben. Egy ilyen különleges orvmadár alak még nálunk az u, n. kígyászsas (Circaétus gallicus), mely némileg középén van a halászsasok és ölyvek közt; magaviselete, életmódja és szokásai, általában életének főbb mozzanatai azonban inkább az ölyvök természetére vallanak és így több joggal mondható ölyvnek, mint sasnak. Különben ez a madár a vadállományra jóformán ártalmatlan, egerekkel, patkányokkal, hüllőkkel, legfőképen pedig kígyókkal táplálkozik. Ahány példányt csak fölbonczoltam, mindenikben találtam mérges kígyót. Általában úgy látszik, hogy a kígyópusztítás a főhívatása, ennélfogva igen hasznossá válik, csak kár, hogy kevés akad belőle, amennyiben az országnak csak egyes vidékein van elterjedve, de sehol se közönséges, miért is megfigyelése igen nehéz. Nem is sok adat van róla az irodalomban feljegyezve; újabban azonban Czynk Ede erdélyi ornithológus igen érdekes adatokat tett közzé e madárról a „Magyar Ornithológiai Központ-' folyóiratában (Aquilla, 1897., pag. 254.), miket e ritka szárnyas alaposabb megismertetése czéljából kivonatosan közölni az alábbiakban jónak láttam. A kígyászsas ennek a századnak az elején sok ornithológus
