Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
107 hetett látni egyszerre a tó felett, amint nagy örvényelő köröket vágva keriugéltek, kémszemléjöket téve ilyenkor a magasban. Ezeket pedig mind a sok féldöglött hal csalta oda, melyekből aztán ki is vették a részüket. Egyébiránt hogy milyen szenvedélyes halínyencz a rétisas, következtethető abból is, hogy még télen is kész a halászkodásra, ha alkalom kínálkozik rá. Régebben ugyanis többször megfigyeltem, hogy ellátogatott a halászok lékjeihez s oly szigorú figyelemmel s kitartással leste a felbukkanó halakat, hogy a melancholikus halászgémnek is becsületére vált volna — és hasonló ügyességgel is kaparította meg sikamlós prédáját hirtelen markoló karmaival, mint a gém csőrével, amikor az odavág, mintha aczélrugó pattantaná előre vékony, behúzott nyakát. Egy időben a Tisza felső vidékén tartózkodva, azt tapasztaltam, hogy a rétisasok (meg a vadmacskák) a vidra által a jégre kirakott halfejekből táplálkoztak csaknem egész télen át. Különben telente, de sőt őszidőben is már, lejár a rétisas a dögre is; birkadög idején igen csak megkeresi az esett birkák hulláit az Alföldön; birkadöggel lehet legbizonyosabban kelepczébe és lövésre is csalni. Említést érdemel még, hogy e sasfaj gyakran 3—4 tagból álló kis társaságokban barangolva vadászik (valószínűleg a szülék fiaikkal) — és mikor így többen együtt vannak, néha a megkaparított zsákmánynyal csodálatos lapdajátékot visznek véghez, ami egyébiránt valószínűleg nem egyéb.'mint a fiatal sasoknak az öregek által való g3^akorlati oktatása a préda helyes és ügyes pedzésében; épen mint ahogy a galambász sólyomnál is megfigyelhetjük. Ugyanis az a sas (valószínűleg az egyik öreg madár), amelyik a prédát megkaparította, azzal felemelkedik jó magasra s hirtelen visszaejti terhét; ekkor egy másik kapja fel és szinte aláejti — és igy tovább; s ez így folyik hosszú ideig, ha valami meg nem zavarja ezt a legszebb látványt nyújtó mulatságukat, — végül pedig közösen fellakmározzák a sok lehajigálástól valószínűleg jól összepotyolódott prédájukat (nyulat, bárányt, ludat), ami — mint néhányszor távcső segélyével a délvidéken alkalmam volt figyelemmel kísérhetni, — nem minden csetepaté nélkül esik meg, komoly veszekedésre azonban nem kerül a dolog. Hanem a amily engedékenyek egymás iránt a fészekaljak és sasszülék, ép oly türelmetlenek az idegenekkel szemben és kivált a magánosan élő öreg remeték vagy is az u. n. vadorzó példányok állandó vagy ideiglenes tartózkodási helyük vidékében (illetve vadászterületükön) hasonfajú vagy más sasfajt meg nem szenvednek s ha lehet, az idegen betolakodót mindig kiverik, vagv legalább is örökös harczban állnak vele; fészkelési térkörükben (mely állítólag IV2 • mértföldre terjedne) szétszórva található, halászterületeikre azonban kevésbbé féltékenyeknek látszanak. Régebben ugyanis, mikor még egyeddúsabb előfordulása volt nálunk a rétisasnak. — gyakran láttam, hogy másfél tuczat is keringett egyes tavak, a Duna és Tisza holt ágai s egyéb halas vizek felett. Hasonlólag igen kártékony, vagy talán még kártékonyabb halpusztító sasfajunk, az alkatára nézve a rétisasnál sokkal kisebb u. n. halvágó vagy kis halászsas (Pandion haliaetus). Ez az igazi, vagyis a tulajdonképpeni halászsas. Valóságos szárnyas vidra ez különben, mely ép úgy, mint említett négylábú vízi rabló, talán kizárólag csakis halakkal táplálkozik, — miért is a vadásznak semmi
