Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
106 gyöngébb őzgidákat, foglyot, kacsát, libát s alkalmilag a fajdokat is üldözi (mert hegyes vidékre is elkószálnak egyes egyedei), sőt állítólag tavaszszal a gyönge bárányt is elragadja, ha az a nyájtól elmaradva, véletlenül útjába kerül. — Tavaszszal kétségkívül a nyulakban tesz legtöbb kárt és főkép a nyulak első fiadzására veszedelmes, de mint a vadászok állítják, a pár napos ellésű szarvasborjat is megtámadja, ha véletlenségből alkalma van rá, vagyis ha a sűrűn kívül kaphatja a gyönge állatot. Nyaranta halak és vízi szárnyasok (legkivált szárcsák) képezik zsákmányát, de a darut, sőt a gólyát is leüti. Költési idejében a legkeresettebb vadja leginkább a szárcsa. A vadludak és kacsákkal néha nagy hajszákat rendez és vad száguldásaival —- kivált őszi madárcsoportosuláskor — a tavak egész vadállományát a levegőbe robbantja s űzihajtja maga előtt a teméntelen vadat, mintha megvadult ördög bújt volna beléje. — A halakban is, minthogy leginkább a nagyobb példányokat fogdossa, sok kárt okoz. Midőn halra vadászik, sirály módjára lassúdad, kimért szárnycsapásokkal húz a vizek fölött, csak akkor lebeg csérszerűen, midőn a víz fölött halat figyel, melyre zsinóregyenesen veti le magát; különben pedig zsákmányát suhogó lecsapással szokta hatalmába keríteni s ha a szükség kívánja, olyan gyorsaságot képes kifejteni, hogy a sólyomnak is becsületére válnék. Ha halra csap, szemmértéke olyan biztos, lehet mondani csalhatatlan, hogy sikamlós prédáját nincs rá eset, hogy elszalaszsza; néha azonban a hal oly kétségbeesett mozdulatokat tesz karmai között, hogy azt újból szabadon bocsájtani kénytelen. Alig éri el azonban a kisiklott préda nedves elemét, a sas már ismét a hátán terem s örömrivalgások között emeli a magasba. Állítják, hogy a rétisas néha részben a víz alá is bukik a hal után, hogy azt hinné az ember, hogy befullad; ami állítólag meg is történnék néha, midőn erejét túlbecsülve, igen nagy és erős halat támad meg. Tényleg az ily „lebukások" alighanem minden esetben kényszerűek is, azaz a megragadott nagy hal húzza le a sast a víz alá (annyira, hogy csak a kiterjesztett szárnyai maradnak ki a vízből, ezek segélyével tartva fenn magát). Némelyek, kik a sasnak ezt az érdekes faját csak hegyes vidéken figyelték meg, abban a téves hiedelemben vannak, hogy ez a madár ritkán, inkább csak kivételesen halásznék. Ezt illetőleg azonban én egészen ellenkező tapasztalatokat szereztem s ezek alapján bízvást állíthatom, hogy a rétisas, ahol a halaknak bővében van, — kivált ha könnyen hozzá juthat, — majdnem kizárólag ezekkel táplálkozik. Valahány rétisas csak megfordult kezeim között a tavaszi és nyári hónapokban (kivéve a hegyes vidékről kerülteket), mindannyiát szinte torkig tömve találtam halak (főleg tóhalak) maradványaival, különösen halszálkákkal; egyéb táplálék alig fordult elő e mellett. Régebben a csongrádmegyei őrgróf Pallavicini-féle uradalom haldús tavánál: a „dóczi tó"-nál (már rég lecsapolták a mércsikélő vízityúkok) kiváló alkalom kínálkozott e sasfaj táplálkozási viszonyainak tanulmányozására s ugyanott megfigyelték, hogy kivált aszályos években, midőn a tó vize a minimumra szállt alá (minek következtében a sok hal szemmel láthatólag a sekély pocsolyákban vergődte át az életet), az itt lócséreknek nevezett nagy sirályfajok és gémeken kívül még a rétisas volt az egyik főhalászmester. Gyakran fél vagy egész tuczatot is le-
