Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

104 Egyike a legkártékonyabb nagy sasfajainknak még a réti vagy nagy halászsas (Haliaetus albicilla) is, mely nemcsak a régi vízdús időkben, midőn a medréből messzire el-elkalandozó Tisza és Duna hullámai ringó náderdős vadországgá alakították által nagy darab földjét a szőke folyók tájainak, hanem ma is még a leggyakoribb sasfaja a délibábos, kútágasos magyar puszták s a még megmaradt vízililiomos fekete vizek poétikus világának. Ez a mi legmagyarabb sasmadarunk és a leghűségesebb is egyszersmind az ősi bölcsőhöz, habár itt-ott hazát cserélt s egyre jobban tünedezik is már a nemes kócsagmadárral együtt; de őt csak a magyar bérczekig viszi a szárnya, talán, hogy kedvére bele nézhesse magát éles sasszemével abba a kéklő derengésbe, mely a magyar rónák felett teregeti szét lomha szárnyát, lepi azt a sok kifakult, kisorvadt tájat, melyekről a lefutott vízzel, eltűnt madárélettel, fölégetett nádasok hamvaival elpusztult a természetnek az a lélekre ható igézetes képrázata is, melynek lebilincselő hangulata egy isteni poezisben olvadottan hatott a vadászszivekre, leigázta, megigézte a lelkét halásznak, vadásznak és sasmadárnak egyaránt. Igen, bizonynyal annak a sasmadárnak is, amely oly magasban bontogatja a szárnyát ma már a magyar rónák felett, mintha meg sem ismerné az arczulatot cserélt földség szomjas tájait többé. Idegenebb, egyre idegeneb tőlünk! Az a sok üres sasfészek ott a dunai szigeteken, arról ad hírt. Maholnap csak a halászok, vadászok regéje szól róla; mert elsodorja a kultúra pusztító lehelete őtet is, mint ahogy eltűnt az indián a sápadt arcz elől őshonából . . . Pedig micsoda fejedelmi madár ez és milyen kívánatos vadja még a mai kor vadászainak! Bársony István, az én kedves vadászköltő barátom, egész elragadtatással ír róla. Még a repülésében is tud költőit találni, olyat, ami megörökítésre méltó: „A mérhetetlen égen annyi felhő sincs, amekkora a tenyerem. Az örök kékség mozdulatlan; nem reszket benne a levegő, mint nyáron. Tavasz ölelgeti a földet. Egy pacsirta emelkedik ki a vetésből s messzire csengő énekszóval indul a zöld mezők hazájáról fel a kék mezőre. Utána nézek. S íme, magasan, sokkal magasabban a síkság dalnokánál, mégis mintha úsznék egy kis felhő. Egy sötét ködfolt amely nem futja meg az eget egyenesen, hanem csöndes nyugalommal kanyarodik-kanyarodik rajta, csigavonalban, megállás nélkül, fáradhatlanul. A sötét foltra rátűz a nap s fényes fehérséget ragyogtat egyik oldalán. Jó szemmel látni, hogyan legyezősödik ki az a fehérség szélesen, kényesen. A kicsi felhő odafent egy fehérfarkú sas. Egy haliaetus albicilla. A magyar puszták legnagyobb szárnyas ragadozója, azok közül, a melyeknek itt van hazájuk, költőhelyük, nálunk ... Az „albicilla", a nagy halászsas úszik, egyre úszik. Alatta ezer ölnyi mélység; fölötte élettelen, kiszámíthatatlan üresség. Ahol ő van, ott egy parányi lényecske sincs már az élők közül; ott most egyesegyedül ő vesz lélekzetet. Ahonnan ő lenéz, onnan csíkos szőnyeggé folynék össze a mi szemünknek a föld felülete. Lenne egy sáv zöld, egy sáv barna, egj^-egy ezüst hímzéses csillag közte: a vetés, a szántás, az elszórt apró vizek a lapályon . . . Széles köröket ír le az albicilla. Pedig úgy látszik, meg sem mozdul a szárnya; egy tolla sem lebben. Mezei távcsővemmel követem felséges útján s akkor tisztán látom kifeszített evezőit. Úgy terjeszkedik a szárnya vége, mintha mindé szál tollára külön támaszkodnék. Pa-