Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

102 az Alföldön a neve, mivel hogy a határhalmok, dombok, meg a „kunhalmok" tetejében szokta hosszú elmélkedéseit, delelőjét tartani, ha a pusztai kutak csápjában nem dangubázhatta át a rőfhosszú órákat s legfeljebb a persecutor vagy a betyár lova elől rebbent fel magas trónusáról. Hanem régen volt az! Rátérve életfentartási működésének tárgyalására — tapasztalás szerint Alföldünknek ez az impozáns és gyönyörű szárnyas kalandora főleg a nyulak és nagyobb szárnyas vadfélékre veszedelmes, különösen pedig a fiatal túzokokat pusztítja, de — a kóbor példányok kivált — a fáczán és fogolyállományt is ugyancsak megdézsmálják az elhányagoltabb vadászterületeken. Általában a magánosan élő, a zsiványkodásban felette kitanult vadtermészetű vén csavargók, melyeketavadászok „vadorzó-sasok"-nak neveznek (minők egyébiránt a szirti és rétisasok közt is nem ritkán akadnak), válogatás nélkül mindent legyilkolnak, ami csak eléjök akad; azért az ilyenek a legveszedelmesebb látogatói a vadászterületeknek, mert egyetlen példány belőlük több kárt tesz a vadállományban, mint egész tuczat más ragadozó madár. Megszabadulni pedig az ilyenektől nagyon nehéz, ha valahová „odaszoktak", mert nemcsak hogy a kelepczét, hanem a vadász minden furfangját bámulatos előrelátással s ügyességgel kikerülni képesek s nem egy könnyen hagyják magukat elriasztani a jó tanyától. Az ily kóbor vagy vándorsasok határtalanul vakmerő viselkedésük által különben azonnal feltűnőkké teszik magukat, mert olyan, fajlagos szokásaikkal merőben ellenkező dolgok művelésére adják a fejőket s oly vakmerőségekre vetemednek, amelyek minden képzeletet túlhaladnak. így a többek közt szavahihető szlavóniai vadászoktól többször hallottam állítani, hogy a határsasok között is kerülnek oly vakmerő példányok, melyek alkalom adtán a szarvasnak (!) és őznek nyakára ülnek, szemeit kivagdossák s agyongyötrik. Tényleg régi német vadászírók is állítják, hogy a fő vadat, őzet (és bárányt) megtámadja a határsas, ha erdőn kívül, nyílt helyen találja; sőt azt is állítják, hogy amely vadat nagysága és súlyánál fogva fel nem ragadhat, azt feldarabolja (?!) s az aludt vért és húst darabonként hordja fészkébe. Sőt (horriendum dictu!) állítják az is, hogy veszélyes hegyi útakon, sziklamarton az embernek is nekimegy ez a vakmerő fajzat, ha vadászrevierjében találja — és hogy többnyire párostól támadó vén sasok volnának az ilyenek, — melyek állítólag még a kis gyermekekre is veszedelmesek volnának. Én mindezekről a szenzácziós stiklijeiről személyes meggyőződést nem szerezhettem ugyan, de azt igen is tapasztaltam, még pedig közvetlenül, fogságban tartott példányoknál is, hogy a vének roppantul ideges, vad és rendkívül — egészen a vakmerőségig — vállalkozó természetű állatok, e mellett igen ügyesek és erő, általában egyéni képességek tekintetében a sasok közt aránylag talán a legkiválóbbak. Azonban e mellett az is tény, hogy lent a délvidéken, tehát elterjedési körének góczpontjában, hol állandó fészkelési helye s mindenek dacára még mindig elég bő előfordulásuk is van, szenzácziós zsiványkodásáról keveset tudnak s tényleg nem is sok vizet zavar ottan, ellenkezőleg inkább csak mint hasznos ürgepusztító tűnik fel. Hanem amily szenvedélylyel veti magát a mezőgazdaság e kártékony ellenei után, ép oly szívósan üldözi a vízimadarakat is. Talán épen e miatt található leggyakrabban nagyobb számmal vízgazdag vidé-