Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
101 lési időtartama alatt, — Meg kell még említenem, hogy az Alföldnek nemcsak a túzokjait, hanem az ürgéit is hasonló szenvedélylyel vadászsza ez a hatalmas madár, miért is ürgés vidéken gyakran lehet vele találkozni. Nagy ürgebőség idején, midőn egyes helyeken csak úgy nyüzsög a temérdek állat: bandákba álltán is űzi hasznos működését, miáltal a mezőgazdaságnak megbecsülhetlen javára van, épen mint a határsas a délvidék ürégés téréin, hol helylyel-közzel az ürgeinvázió valóságos csapásszámba megy. Az ürgét ép úgy fogja, mint imént említett délvidéki rokonfaja, t. i. föl-fölrebben a földről s rövidesen mindjárt oda is puffan az ürgére és felmarkolja, látszólag minden nagyobb emóczió avagy ügyeskedés nélkül hajtva végre ezt a fogdosási műveletet. Hanem tény az, hogy ürgebőség idején kevésbbé mozgékonyak ezek a máskülönben igen fürge lukbúvó állatok is s e miatt más ragadozó madarak is könnyen kaparíthatnak belőlük; ellenben rendes előfordulásuk idejében a sas is, meg más körmölő madár is ugyancsak gyakran hiába puffan oda az ürgelyuk szájához. Különben úgy van ez az egérnél is. ,.Férges időben" — mint a szegediek mondják — ugyanis buszmábbak, ellenben pedig túlságosan frissek. Talán mivel előbbi esetben nem juthatván elégséges táplálékhoz nagy sokaságuknál fogva, elgyengültek s ennélfogva a kellő energikus élénkségre képtelenek '— és megfordítva. — Végül még megjegyzem, hogy ürgés időben az exponált helyek körül tartósan is megmarad a szirti sas, ha nem üldözik s fáradhatatlan működésével nagy hasznot hajt a gazdának; azért jobb ilyenkor békén hagyni. — Támadási módjáról meg kell jegyeznem, hogy nem a levegőből csap le zsákmányára, hanem megpillantva azt leereszkedik s kajácsul rohan áldozatára; valamint azuhura is, a mit jó tudni az uhuvaáászoknak. A parlagi vagy határsas (Aquila melanaetus v. imperialis = királysas) nem oly veszedelmes vadpusztító ugyan, mint a szirti sas, mind a mellett vadászati szempontból bátran a legkártékonyabb orvmadarak közé számíthatjuk és még jó, hogy manapság már nagyon megcsappant számban mutatkozik és az ország déli részén, egykori bő előfordulási helyének góczpontjában is sokkal gyérebben tűnik fel (kimérgezték!), mint hajdanán, mikor egv-egy terebélvesebb fán fél tuczat is delelt, Az Alföldön ugyan nem mérgezték ki, de azért mégis ritkaságszámba megy már. Elűzte a „kultiira" ezt is, mint sok más szárnyast, Még az eke fel nem túrta az ősi gyöpöt s az Alföld téréi legnag3 robbrészt a „puszta" jellegével szakadtak bele a kék végtelenbe, abban az időben, mondom, ez a nemes madár is gyakrabban megkereste a puszták kútágasait, mert akkor ürge is több volt, mint most, amit annyira szeretett, liogy lejárt érte a Szlavón-, Szerém- és Bosnyákhegyekről csikósoknak, gulyásoknak adni vizitet. Abban az időben tehát sokkal ismertebb és „népszerűbb" is volt, mint ma már s nem egy nótába foglalta bele a nép szája a puszták sasmadarát, dalolva a többek közt, hogy: Kútágasra szállott a sas, Engem rózsám ne csalogass! . . . Ma már hallgatt róla a nóta s azt is kezdik felejteni, hogy valamikor pusztai sas volt a neve. De így csak a pásztorok, meg a csikósok nevezték; a paraszt máskép hívta: neki gémessas meg határsas volt s ma is az még imitt-amott
