Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
92 valójában a felett, hogy mily bámulatos pontossággal tudják kiszámítani e madarak a mozgás fázisait! Ugyanis mihelyt közel vannak a földhöz, csak szétnyílnak a hatalmas szárnyak, mint valami óriási ernyő s a másik pillanatban már a legcsendesebb tempóban ereszkednek alá a nehéz testek, egyik a másika után. Mert a levegőben kóválygók, mihelyt az első leereszkedés megtörtént: fütyölő, sivító zajjal egyre-másra hullanak lefelé és pillanat alatt megnépesedik a hulla és egész körülete. — Azt hinné aztán az ember, hogy midőn ennyi gajmos orrú speczialitás együvé kerül a koncz érdekében, az semmi esetre sem történhetik meg önző marakodás nélkül. Pedig hát nem így van, sőt ellenkezőleg a jószívűség, az egymás iránt való félreismerhetlen engedékenység erényét gyakorolják fajrokonaikkal szemben s ki-ki csakis a saját dolgával törődve, olyan mohón falnak, hogy szinte fuldokolnak bele. Tehát rá se érnének a marakodásra, mert addig a többiek bekebeleznék előlük a menüt. — Ha esetleg szokatlanul sok madár lepett meg valamely hullát, akkor az ily tablettó keselyűebédelés igazán felejthetetlen képet nyújt a szemlélőnek — és az ornithologusnak különösen, mert ilyenkor rendesen mind a három hazai keselyűfajunk együvé szokott kerülni — a jó Isten tudja honnét. Eleinte természetesen a sok madár nem mind férkőzhetik a hullához; azonban lassanként mindegyik elokupálja a maga helyét. Egyesek kezdetben csak a nyakukat nyújtogatják, majd a szárnyaikat lebegetve, közelíteni kezdenek, vagy pedig ügyes moz/ dulatokkal körülszökdécselik a hullát, mielőtt faláshoz látnának. Érdekes látvány, midőn egyesek kitérj esztett szárnyakkalés fenyegető fejmozdulatokkal egymásra rohan/ nak; de a komolyabb csetepaté rendesen elmarad. Általában semmi irigységet nem árulnak el egymás iránt, — ami különben társas együttműködésüket lehetetlenné is tenné. — Ha jól telezabálták magukat, akkor semmiféle dögnek még csak feléje se néznek egy ideig, noha végtelenül falánk és torkos jószágok. Megesik, hogy egy-egy jóllakás után 3. sőt 8 napig se kívánnak enni, kivált ha a döghús mellett nyomtatékul még jó nagy csontokat is nyeltek el. Ez pedig nem nagyítás, hanem való tény; mert a keselyűk — nem véve ki a saskeselyűt (Gypaetus) se, — nemcsak a húsrészeket, de a csontokat is felfalják, széthordják, kivált ha nagyon ki vannak éhezve. Bonczoltam több oly keselyűt, melynek gyomortartalmát majdnem kizárólag csakis csont képezé, még pedig aránylag oly óriási nagy darabok, hogy szinte elképzellietlennek tetszett előttem, miként birta elnyelni a madár s hogy fért be a torkán ! Természetesen az elnyelt csontdarabok — kivált a nagyobbak — nem egyhamar bontathatván fel a keselyűgyomor különben roppantul energikus hatású rágó gyomor nedvet szolgáltató oldómirígyeinek erélyes működése daczára is, megállnak a gyomorban buczkósan, mint a kő, mely okon az étvágyra lehangoló hatást gyakorolnak. Innen van az, hogy a magát torkig telezabált keselyűk oly hosszú ideig (8, sőt 10 napig is) képesek egyhuzamban koplalni. Azok a keselyűk, melyek a hegytarajok felett huzamosan, nap-nap mellett ugyanazon számban kóvályognak, minden kétségen kívül valahol magukat jól telezabálták. Aztán ha figyelemmel kíséri az ember az ilyeneket, tapasztalja, hogy számuk napok múlva nehánynyal fogy és fogy napról-napra, végre alig marad egy-kettő; azután ismét szaporodik a számuk lassanként, vagy rohamosan, ahoz képest, mily időkülönbség folytán sikerül egyeseknek zsákmányhoz jutni s magukat a jóllakásig
