Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
91 ott jelennek meg, ahol szükség van rájok. A nálunk honos keselyűk közül legnevezetesebb dögevő s egyéb utálatos tárgyakkal táplálkozó faj a fehérnyakú vagy fakókeselyű (Gyps fiilvus),honszerző őseinknek ez a valószínűleges ősmondabeli madáralakja, mely a hadak útját rendesen kísérni szokta s a csatatereknek sohasem hiányzó látogatója, első sírásója, mely madár — mint Erdélyben és a moldvai határszélen többször meggyőződtem róla, — rendkívüli falánkságában annyira telezabálja magát, ha alkalma van rá, hogy felrepülni képtelen s akkor kézzel is elfogható; természetesen azonban minden ily törekvés ellen hatalmas csőrével nagyon erélyesen tudja magát védeni. — Mindafféle keleti származású jószág, nem igen tartozik a friss vérű lények sorába s kivált ha jól van lakva, nem igen izgatja a létérti küzdelem aggodalma. Már rég felkapaszkodott a melengető nap a nagy kékmezőre, mikor eszébe jut a napi tevékenység munkája. Ellenben ott ül csapatostól a magas szírtfalakon, vagy a sziklaodvak nyílásaiban lomhán, kéjesen, a szárnyát messzire szétterjesztve testétől s úgy élvezi a napsugár fényzápor fürdőjét. Beletellik 1—2 óra is napfeljötte után, míg rágondolja magát végre magas éji tanyahelyének elhagyására, melyet különben azon szirtfalon szokott felütni, mely házi tűzhelyéül szolgál. — Ha a nyugvók kellőképen beteltek a reggeli lustálkodás unalmaival, egyik a másika után felrúgja magát magas trónusáról, de hogy a jövő pillanatban annál mélyebbre sülyedjen alá. Hanem szétnyílnak a hatalmas lendítők s az óriási testek kecses kanyarulattal lebbennek ki a magas régió átlátszó űrébe — könnyedén, nesztelenül, mintha óriási barna pelyhek volnának. Aztán szép csendesen, alig lebbentve szárnyaikat, csapatostól keringélni kezdenek a szirtfalak felett (sokszor egész napon által is, ha nem éhesek), — vagy pedig mind tágabb és tágabb gyűrűket vonva s eközben folytonosan emelkedve, a kék űrben lassanként elvesznek a szem elől, hogy ki tudja mily roppant távolokban felfedezzék azt a pontot, mely az életfentartási tevékenységre alkalmat nyújt nekik. Hanem aztán ha hozzájuthatnak a terített asztal gyönyörűségéhez, ugyancsak ki is veszik abból a részöket. Ezt megelőzőleg azonban egyideig kissé tartózkodók, sőt ha vadászt éreznek a közelben, képesek órák hosszáig is elkeringélni a zsákmány felett, míg leereszkedni mernek. Csak a szamár . rí vására emlékeztető rendkívül különös, átható hangjuk hallatszik le minduntalan a magasból s nagy feketélő árnyékuk szaladgálja be a tért e lepedőszárnyú, impozáns madaraknak. Végre ha tartózkodásra nincs ok, szép csendes keringőzés közben mind lejebb és lejebb tartanak a föld felé — és végül ami ezután következik, az minden képzeletet túlhalad. Ugyanis amint vagy három-négyszáz lábnyi magasban vannak a dög felett, egyszerre csak nagy hirtelenséggel szárnyaikat testükhöz kapva s csűdeiket előre nyújtva, a szabad esés törvényének hódolva: mind megannyi súlyos kődarab egyik a másika után kezdenek alápotyogni sajátságos zajjal a magasból — oly villámszerű gyorsasággal, hogy szinte elkáprázik bele a szem és a szörnyűködéstől szinte az égnek áll minden hajaszála az embernek, mert bízvást hiheti, hogy a roppant állatokból elevenen egy sem marad, ellenben mindannyi pogácsává lapultan. holtra zúzva fog elterülni a földön. Csakhamar azonban kellemes csalódás éri a szemlélőt, — de emellett csodálat fogja el egész i
