Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

90 fürjeket) mindenestől elnyeli. Természetesen a rovarféléket csak egyszerűen elnyelik a ragadozók, még ha élnek is. A vörös vércse például gyakran úgy teleszedi magát eleven cserebogárral, hogy alig mozoghat; a legtöbb orvmadár azonban mindent megöl, mielőtt megenné. — Megemlítem még ezen általánosságok befejezéseül, hogy azoknak az orvmadár fajoknak, illetve monogamiában már nem élő egyedeknek, melyek vadászati térkört birtokolnak: rendes étkező helyük, vagyis u. n. mészárszékjök van revierjük valamely félreeső pontján — és pedig a nagy sasoknak és a saskeselyűknek rendesen egy hozzáférhetetlenebb sziklalap, a rétisasnak a nádasok közt valamely tisztás hely és a halászsasnak pedig többnyire saját fészke szolgál e czélra, amennyiben rendesen itt szokta zsákmányát elkölteni. Ezen általánosságok előrebocsájtása után rátérek most már a fajok életműködésének közelebbi ismertetésére — azon mozzanatokat illetőleg, melyek vadászati szempontból Nimród híveire érdekkel bírhatnak. Mindenek előtte a vadállomány létét legkevésbbé veszélyeztető keselyűkről (Yulturinae). mint a vadászok által legkevésbbé ismert és működésükben félreismert impozáns külsejű szárnyas ragadozókról kívánok röviden megemlékezni. — E családnak három képviselője fordul elő hazánk hegyvidékein s mind a három faj dögevő madár; miért is zsákmányuk megszerzésénél a véletlen szerencsére, esetlegre vannak utalva. Életmódjuknál fogva tehát, a vadászatra nézve semmi jelentőséggel nem bírnak; de a dög pusztítása által annál fontosabb szolgálatot tesznek mint egészség őrök, kivált keleten, általában a forró égöv alatt, hol a hullák rendkívül gyorsan menvén át rothadásba, föl nem emésztve, a legnagyobb ragályokat szülhetnék. „Csak rövid napokra szüntetnék meg munkájukat, és a / pestis uralkodnék egy egész országban" — mondja MicJielet. Es a délfokon lakó gyarmatosok, valamint az ott utazók ebben mind egyetértenek. A gyorsaság, amelylyel a hullákat felfedezik és elpusztítják, csodálatos. Mondják, hogy mintegy ösztönszerűleg követik a vadászokat és utazókat, főkép elhagyott, puszta helyeken. Ilyenkor magas körökben lebegnek a levegőben s rögtön lecsapnak az elejtett vadra, mely azonnal kézhez nem keríttetik, az elhullott ökörre vagy lóra, mely elmarad. Magam is láttam, hogy egy ökröt oly könnyen felfal egy kisebb csapat keselyű, hogy néhány óra múlva csak bőre és csontja marad. A folytonos dögevéstől aztán olyan útálatos bűzt terjesztenek, hogy a lelőtt példányok közelében huzamosabb ideig tartózkodni teljességgel lehetetlen. Mikor én életemben az első keselyűt elejtettem, teljesen tönkre silányult előttem az a nimbus, melylyel képzeletem eddig a keselyűket felruházta. A nagyon összelőtt keselyű útálatos pézsma-illata, kiömlő beleivel egész undorító lénye, teljesen kiábrándítottak e madarak iránt táplált (és valószínűleg minden vadász által táplált, aki nem ismeri közelebbről őket) magas véleményemből. De kétségtelen is az, hogy az épen nem ritka keselyűknek csakis impozáns nagyságuk, szokatlan külsejük — a csupasz fej és nyak tollgallérjukkái kölcsönöz némi rendkívüliséget; egyébként pedig nincs rajtuk semmi csodálni, de annál több útálni való. — Állítják, hogy a keselyűk a dögöt rendkívül éles látásukkal fedeznék fel; valószínű azonban, hogy a dög feltalálásánál szaglásuk is segítségükre van s vezeti őket, mert általában mindig csak