Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424
IV. A gonoszok útvesztője és a csodafü
58 Lakatos Károly: Vadászliit feketedett a katonás sorban állangó fák között; emberi lény azonban nem mutatkozott, a mi egy kissé meglepő volt s aggodalmainkat csak növelte. Megálltunk tanakodni s kifújni magunkat egy kissé. Ekkor hirtelen a szemünkbe tűnik valami: egy emberformáju mozgó feketeség, mely sürgősen tolta magát előre a rét felől — egyenesen az országútnak véve haladását, majd ismét eltért s fél" körben visszafelé kezdte venni útját. Szóval ugy tünt fel, mintha nagy körben járkált volna. Mivel kutyát nem láttunk vele, nem igen bíztunk hozzá, hogy az elveszett cimbora lenne az „éj lovagja", hanem azért torkaszakadtából ordítozni kezdett a lelkes csapat. Én meg a jellövést adtam meg — s nagy örömömre hasonló feleletet kaptam vissza . .. Tehát mégis ő ! Egészen csurom vizre volt izzadva s káromkodva mesélte, hogy közel két óra hossza óta iparkodik már a jól ismert irányba jutni, de bár hányszor indul is el, egyszer csak megint a keresztnél találja magát . . Mikor mondtuk neki, hogy folyvást körben járkált, nem akarta elhinni s további erősködésünkre majd hogy belénk nem veszett. Persze, később a jó hegyaljai kibékítette . . . Egy másik hasonló esetem — melynek közvetlen részese azonban én magam valék — a következő : A 70-es években a föld gyomrából előbuvó „fold árja", az alsó Tisza mentén valóságos kalamitássá nőtte ki magát, Ott, hol már évtizedek óta a kapa-kasza, meg a kultura első úttörője : a földturó eke vette át uralmát, elpusztítván a csenevész nádnak az utolsó maradékát is a vizhagyott helyeken, egyszer csak zavaros viz kezdte föladni magát az érdes göröngyök között, ami a csapadékok hozzájárulása folytán tulon-tul fölszaporodva, lassanként valóságos tengerré nőtte ki magát a régi rétaljak és előbb is vizjárta helyeknek némelyiitt mértföldekre terjedő térségein. Szóval az alföldi Tiszavidék legnagyobb része úszott ismét a szentölt