Lakatos Károly: Vadászhit, a magyar vadászbabonák és hiedelmek kultusza / 2. bőv. kiad. Szeged, Engel, 1910. / Sz.Zs. 1424

I. Közönséges vadászbabonák és balhiedelmek

18 Lakatos Károly: Vadászliit fegyver minden kétséget kizárólag „megbabonázásnak", illetőleg „szemverésnek", tehát „közvetlen rontásnak" esett áldozatul s csakis ugy lehetett helyrehozni, ha eleven gyik, kigyó avagy szentelt vizbe mártott fojtás lövetett ki belőle, vagy pedig ha valamiképen „visszacsinálni" lehetett a babonát. Olyan gonoszszemü emberek is „voltak", kiknek egyetlen tekintete elég volt arra, hogy a puska örökre használhatlanná váljék. Viszont némely „sátánnal cimboráló" boszorkánymesterek meg azt tudták „megcsinálni", hogy a puska mindig talált (?), még ha ellenkező irányba tartotta is a vaddal, sőt ha hátrafelé lőttek is vele és — horriendum dictu! — még ha nem is volt a vad lálható ! Teszem például az ilyen puskával csak ki kellett lőni az ablakon — éjjel vagy nappal, az mindegy volt, — s a vad, még pedig aminőt az illető lövő óhajtott: ott hevert alaposan agyonteremtve ! Hanem az ilyen „vad"-nak nem volt béle, se semmiféle belrésze. Erről lehetett megismerni, hogy nem egészen „tiszta munka" van a dologban — a sátán közbejöttével valószínűleg. Ilyen „sohase hibázó" puskával pedig mindenkinek módjában állott birhatni, ha ugyanis az ördöggel cimboraságba lépve, a pokolnak kárhozta el az által a lelkét, hogy áldozás közben a szent ostyát kiemelve szájából, azzal eretnek dolgot müveit — oly módon, hogy gyolcsruhába takargatva, célba tette ki és meglőtte azt! A gyolcsruhából aztán egy-egy parányi foszlány a fojtás között, elegendő volt a puska hibázhatlanságának előidézésére. Tényleg a régi kornak is megvoltak a mai sárgakamáslis és pemzlis kalapu puskaforgatókhoz hasonló „stüssi"-ei, kik pohárcsengés közben azonképen elhajigálván üVsulykót, rémítő öldökléseket vivének véghez az erős vadászi fantázia vaddús terein — persze csak szájjal, amennyiben tényleg — éppen mint ma — még a légyvadászatban se igen vitték nagyra s Karveri képességűk a vadakra nézve veszedelmes csakis a felizgatott vadászképzeletben vala. Kerültek azonban ezek közt olyanok is néha, kiknél a dicsekvési és csodáltatási vágy viszketege valóságos betegséggé érlelődvén, kétségbeestükben még babonához, mindenféle képzelt titkos eszközökhöz se átallottak fordulni, hogy a legendaszerü „Freischütc"-ök lövésben való „ördögi tökélyének" birtokába juthassanak és különösen a babonás német vadászok közt akadt a vadászi alchimistáskodásnak sok követője.