Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Elfogyott a madárnóta...

vándorok siralmas panaszszava : sneffek ftityölése, gémek érdes rikkantásai és sok más csodazagyva hang, mely mind hívogat, mind a takarodót fújja : gyerünk, gyerünk ! De ez sem sokáig tart már. A nagy takarodásnak végső mozzanatai ezek. Meg vannak már számlálva a napjai a nagy czigányvásárnak. Nappalonta legfeljebb még egy-két elmaradt pacsirta álmatag éneke zendül meg olykor-olykor az avas tarlók felett, de az is olyan szomorú hangzású már, mintha csupa panaszos zokszóval volna tele a csicsergésök. De hisz, a végbúcsú érzelmes hangjai ezek. Nincs már a pacsirtára szükség: nincs kinek, nincs minek dalolnia. Hiába mondaná a költő : Felébred a mező keltő énekedre, Almos kis virágok nyújtózva kibúnak ; Úgy elpanaszkodnak a ringató szélnek : Hol van, ki letépjen minket koszorúnak ? Móra. Nincs már a mezőnek virága, költészete, a pusztának „szép tündérleánya", hogy megérthetnék a szárnyas dalnok nótáit. Es el is megy meszsze, távol idegenbe — a gólya után, a daruk után, a fürj szomszédjának adni visitet a billegető komájával, mely most korántsem integet a kis legyezőjével olyan víg taktusokat, mint akkor még, piikor a szöcskékkel mulathatott az aranyos napfény— 86 -