Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Elfogyott a madárnóta...

olykor az ég mezejét, csak szemérmes pirulása immár, a napsugár vágyakozva érintő csókjainak, mely rég eltékozlá bíborát, aranyát és fogékonyságot nem ébreszthet hévtelen érintésével. Csak a fehéren-szürkén tovagomolygó felhőrajok fürdőznek kéjelegve a sárgás káprázat hideg fényében, egy kis díszt szedve magukra, mely ám oly szegényes. Az élőzöld kedves reményszíne lassanként átvált a vigasztalan sárga és szürke halványságába. „Bikanyál" leng lassan az illattalan táj felett tova és úgy látja a szem, mintha csupa ezüsthuzalokkal volna teli aggatva a sorvatag növényzet, mely itt-ott kiágaskodik a zizegő sárga mezők egyenes síkjaiból, — vagy mintha csillogó ezüst-párta lenge fátyola burkolná be a meredező növényvázakat, melyet az elfáradt ősziszálak kegyelete tűz fel nekik utolsó pompául. Egyre tűnik, haloványodik a tájak képeinek tarkasága, mely a szemnek oly kedves vala. Tűnőben a vörös és sárga harmóniája is. A hervadásban oly színgazdag lombozat egyre hullik, egyre szórja enyészetre elszakadt díszeit alá. Lassanként elmúlik az évszak minden pompája, elvesznek apró díszei is rendre s lesz belőle egy kiélt rué. Megzokogja az őszi szél, meggyászolják a barna fellegek s elsiratja a pacsirta utolsó, kaczér csillámát. Lassanként elhallgat minden madár erdőn-mezőn, csak az éj sötétjében hangzik le a magasból a htízó 35 —