Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

November

varázsoltak a lelkünkre, hogy szálljon egy tündéri világ bűvös hónába el — üdvözölten. És — én Istenem ! — mily csodás hangverseny is volt az: a fekete rigó fuvolája, a csalogány éneke . . . Oly korán, mikor a hajnalpír rózsaszínű derengése még alig érinté ébresztő csókjával az ég szegélyét és a keleti ég hajlásán ott rezegtek még a nagy kékségbe beolvadó csillagszemek fénytelenül, — a reggeli hűs szellőáram végig simogatva az erdőt, már felkelté szenderéből a szúnnyadó életet, dalversenyre ösztönözve a bokrok szárnyas művészeit rendre ... És este, mikor a fényes tűzgolyó elmerült csillogó pompával a láthatár leboruló íve alatt, virágillat szállt fel bódító lehével a megrezzent virágok harmatos kelyhéből; mikor útrakelt az ingó füvek között a pajkos esti szellő lágy fuvalma, vadrózsalevéllel, harmatos virággal, majd a sötétzöldül levélkék remegő lombozatával űzve enyelgő játékát; mikor a kígyózó ér halkan zúgva, csendes nyugalomról csevegett édesen s a kihamvadó alkony kiiilteté első csillagát ragyogón az egek homlokára, — akkor a madarak kardala még igézőbben, még bájolóbban zengett az erdő vadbogán, minden szavuk visszhangra találva szívünkben s új érzelmeket ébresztve! Am, eltűntek a szép napok — „hullatja levelét az idő vén fája ..." elszállt az erdő költészete a reppenő lombbal. A hulló levelek talán ezt siratják ? ! Hisz a lombhullás a fák könyhullatása . . . — 73