Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

November

Az aranysárga levelek egymásra borulnak a fák alatt, puha, vastag szőnyeggé sűrűsödve ottan, melyet legfeljebb ha a nemes hosszúcsőrű vendég kutató czirkalma bolygat fel itt-ott egy kissé. A meztelen favázak s az alattuk egy szebb kor tűnő emlékeiként heverő sárga falevelek vállvetve ébresztik lelkünkben a mulandóság s az enyészet lehangoló gondolatát. Sivárság, az elmúlás képe az valóban, mit felmutathat egyedül az erdő vedlett, szürke kietlensége, csak az örökzöld fenyők csüggeteg ágaikkal nyújtanak vigaszt, édes reményt költve fel lelkünkbe, hogy a gondtelt napok után jobb idők is jönnek még: lesz még madárdal, virágillat, tavaszi napsugár ... És a gyenge fuvalom szavára mintha megmozdulna minden fa, minden ág méla suhogással; mintha integetnék, bólintgatnák a száraz lombbal a biztató igent . . . Egy rigó rikkant most hirtelen s úgy tetszik, mintha messziről a fakopáncs létérti küzdelmének zaja terjedne errefelé . . . A tölgyekről itt-ott lehull még zörögve egy-egy elmaradt sárga falevél s aztán elmerül az erdei táj a halálcsend némaságába ismét; de valami különös, megkapó bűbájjal van tele még a hallgatás is itten. De ni ! ismét egy felvert rigó. Sivítva vágja be magát a vágásszél sűrűjébe, hol ideges izgatottsággal szökdel, villong az ág között, egyre hallatva különös, - 74 -