Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

November

melegít, csak bágyadt fényt küld alá. Elfogja az eget az a sajátságos őszi halványság, az a sápadt, színtelen derengés, mely ann}

rira különbözik a nyári ég aranypírban égő napsugaras gyönyörűségétől. Most megtörik erőtlenül az alant, lomhán úszó fénygolyó fénye s valami sárgás káprázat lágy ömletegébe úsztatja csak, a fehéren alátekintgető felhőrajok lomhán mozgó tömegeit. Akármerre jár körül a szem, megölt poezisnél egyebet nem fedezhetni fel a természet sorvatag testén. A le-lecsapódó csúnya, gomolygó pára, a ködök piszkos rongyai, elfeledik lassan e kiélt, csupasz feketeséget is alant s csak elnézzük merengve, mint szállnak, ereszkednek a színtelen fantomok alá kísérteties, csendes lengéssel, mintha valóban megannyi testet öltött fehér kísértetek volnának. Megbámuljuk, még gyönyörködünk is rajta, ha aztán az imbolygva mozgó, áttetsző gomolyok lassan az égre csúszva, mint igazi ködfátyolképtk lengő tánczra kerekednek a légáramlat érintésétől, vagy midőn lassú, vontatott gomolygásuk közben — át meg átnyilalva a nap gyengén pirosító sugaraitól — szétoszlanak lassan a nagy szférában, erre-arra lökve, taszigálva a fel-feltámadó szellő játékos kedvtellése által. Mily riasztó, szinte visszataszítóan rideg, színtelen képet tár elénk ilyenkor az erdő a maga élettelen, sivár meztelenségével! - 71