Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Nyári zimankó

űzi az előszökő fényvillanás, mintha egymást üldöző, majd egymással összefonódó tűzkígyók volnának ; utánuk egy czikkázó tűz és ezüstfényű sugár, egy rendítő csattanás s im, egy villám sújtott agg fűzfából — mely őrszemként emelkedik ki a nádas forrongó hullámai közül, — magasan csap fel a láng . . . . Zügva dől alá e pillanatban a megeredt zápor zuhataga, vízpárák, vízgyöngy-zápor ködébe burkolva be az egész szemhatárt áthatlanul. Milliárd és milliárd egyenes szálakon futamodik alá az üdítő nedv, mely mindent új életre kelt. Ám a fényczikázás, az egek rázkódtató morajlása mind gyérebben, mind távolabbról jelenti magát, végre elhal. Lassan élénk fényderengés küzdi át magát a borulat lomha leplén, aztán csak kiválik a rohanó felhők közül itt is, ott is az áttetsző lilás tarkaság. Ketté reped, majd ezernyi gomolygó, rohanó foltokban iramodik szerte a nehéz borulat tömege, csipkés aranyszegélylyel ékesítve fel a napfény előtörő sugarai által. Aztán egy nagy kapu támad az égen, átszőve a színek ezerféleségeivel, ragyogó, szinte sziporkázó fényben szórva színei záporát : a szivárvány. Fehéres, leheletszerű ködgomolyok támadnak alant s a szellő szárnyaira kelve, halkan inogni kezdenek, majd lassanként a talajtól elszakadva, tova űsznak, feloszlanak, mintha tűnő álomképek volnának. 56