Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

Es ám az elbizakodottság fennen hirdeti „diadalát" (mely pedig oly kétes !) : „ime, megfékezve, rabbá téve ő a tudomány hatalmával ! . . ." Hanem ez a nagy „tudomány" egyszer csak (tudja Isten hányadikszor!) csütörtököt mond ám : bebizonyítja, mit ér . . . A jó Tisza, a szelíd, a türelmes Tisza egyszer csak kezdi megsokalni a liliputi népség egérharczát, aztán egyet gondol és meszsze, meszsze fel a „fekete" hegyek alá, a mármarosi bérezek havas világába röppen a zúgó habok titka. Röpke szelek szárnyán siet a titkos izenet a mi „szőke" folyónk „fekete" testvérjéhez, oda a közös bölcső mellé, hol összesúg habokszelek moraja . . . Hegy helyesli, a sötét fenyvek rábólintanak. Éles rivalás, bántó zúgás támad a hullámtaréjok és futó habok felett . . . Valami érthetetlen, túlvilági hang morajlása ez, valami titkos rianás láthatatlan daemonok ajkán zengve, mely terjed, terjed hegytől völgyig és onnan meszsze meszsze, ki az Alföld nyilt téréin ringó vizekre. Hajó, lajka meging a sivalkodó elem goromba lökésétől. A sok tavaszt ért öreg halász fejcsóválva mondogatja : „ Milyen korán dudál a Tisza. Nem jó lesz ebből kikeletnek idején ! . . ." Igen, mert a Tisza kadizenete ez. Az elszabadult fagyos szelek a harczi riadó melódiáját sírják, üvöltik. Daczczal, ádáz indulattal meg- 34 - 3*