Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

terhelve zúgnak, csatadaít búgnak. Odafent a magas bérezek honában nyugodt minden, alszik minden, megfekszi a fehér lepel vastag, hideg takarója az egész természet szunnyadó, dermedt testét. Hanem messze délről suhanva, a röpke szelek ide is megtérnek. Kedveskedve, meleg öleléssel lengik körül a komor, zúzmós ormokat, fütyörészve barangolnak hegyen-völgyön át, erdők fái közt. Beszólnak mindenhová szép énekszóval, suttogó titkos beszéddel, mintha csak titkos küldetésben volnának. Ennyi kedveskedésnek, meleg ölelésnek, udvarlásnak edentállni nem lehet. . . még a jeget is olvadásra bírják . . . Hegy megrázkódik s dörögve hull hideg lavinatakarója a mélybe le ; fenyő is lerázza szűz fehér pártáját magas homlokáról. A nap vörös palástot ölt a hegyormok felett : ünnepi díszül a kikelet ünnepségére, mind forróbb csókjaival illetvén kaczéran a vetkező hegyóriásokat. Leng, leng édesen, a tavasz élenytelt, éltető lehe. A hó és jég uralmát veszítve, lappangva bujdokol, mint trónját vesztett despota. De ám, a jégkirályt eléri a nap tűznyila s a deres agg haldokolva dől a titkon nyilt ibolya piczinyke lábaihoz. Oszladozó testének milliónyi felszakadt erén át enyésznek el sietve minden parányai . . . Zűg, dörög alá duzzadt patakokban, futó ereken habzó hideg vére az öreg Tiszába, mely móhon nyeli, - 35 3*