Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

üt tanyát a sorvadó göröngyön, kililázik a gyep körül a mérges kikirics . . . Zörgő nádvázak, csenevész füzek kószált lombját rázza ott a szellő, a hol ezelőtt élet forrongott, füvek illata szállt s a színpompás lápi virághad piczinke kelyhei hullatták a harmat fényzáporos gyöngyjátékát alá a locsogó vizekre. Pusztul, pusztul a régi, őseredeti kép színben, pompában egyaránt! Napról-napra egy jellemző, a természet nagy művészetének egy-egy fenséges ecsetvonását törli le róla az enyészet, a pusztulás átka és már ráismerni is alig lehet, annyira megváltozott ! A szárnyas vándorok átsuhannak felette közönyösen ; de a vénebbje sejti : tudja, hogy itt hajdan szebb élet volt ... A suhogó szárnyak kandéziájába belevegyül panaszos szavuk, köszöntő beszédjük, de választ nem nyerhetnek. Alól csak a sorvadt nád zörög, hajlong, integet nekik fel a magasba búcsúzóul, mintha mondaná : Isten veletek, nincs már hazátok itten ! Nagyon, de nagyon meglátszik a háromszögelő munkája azokon a hajdan vaddús vidékeken, melyeken a kedves Tisza ezüstszalagja hömpölygeti locsogó hullámait. És ez a szalag is mind keskenyebb lesz ! Mind szűkebb mederbe szorítja össze a vízrontó indzsellér túlkapása a türelmes elemet, mely nyög, panaszkodik s tiltakoz félelmes zúgással, évről-évre mind fékezhetlenebb indulattal a beláthatlan balkövetkezményű merénylet ellen. - 33 3*