Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

pongó álomképei, ismét csak szeretetteljesen siklik tekintetem végig a kedves Tiszán, mely szelíd mormolással folydogál tova lábaimnál, hozzám futó habjaival köszöntve, fris fuvalmával simogatva meg arczomat. Megértem, visszhangzik lelkemben minden sóhaja, ha süketül nyög, ha olvadóan morajlik vagy ha a vihar zúgásával önti ki panaszát. Oh ! nem szól ismeretlen nyelven füleimhez. Megértjük egymást ; ismerem már a panaszt ... az átkot, mely ránehezül a jó Tiszára ! Sokat mondanak, mindent beszélnek azok a hosszúhosszú sírhalmok ott, az ezüstszalagja mentén a végtelenségbe futva. Ez fáj neki, erről susog habja, ezt illetik sóhajai. Megölték a szabadságát, meg a romantikáját. Fejbe vágta háromszögelőjével a poezisát is a pogány indzsellér, aztán hogy aludjék csendesen, talán vére fogytáig, örökre ?! Büszke e munkájára az ember, a balga ember — kis tudásával, mely pedig oly semmis ! Mennyi átok, mennyi keserű könyhullatás, a vészharangok sirató kongása kíséri átkos működésében, melyet ő „tudásnak" nevez ! . . . Hisz az eredmény csak látszólagos. Igaz, eltűnőbe a régi kép.Kiszárad a rét vére a halász és vadász nagy szomorúságára. Folyvást tűnik, tünedezik a nádasok ingó, hullámzó zöld tengere, csík, hal, vadmadár senki országa. Sárga virág: halálvirág - 32 - 3*