Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Mese a Tiszáról

méh döngicsél virágról-vírágra. Látom újra a bárányfelhős eget, melyen oly jól esett elmerengenem, látom a girbe-gurba vonalakat, el-feltűnő röpke pontokat a magas, fényes kék mezőn, melyek a vándor darvak, húzó kócsagok és sok más ezernyi szárnyas vándorútját jelölik, a mint mennek messze, idegen tájak felé. Látom a füzesek szürkés díszét is és szinte hallani vélem, az egybehajló lombok homályából kicsendülő rigófütty kedélyes hangicsálását, kakuk beszédjét, az ékes kék vércse csikorgó nyivását, mely hangok egybevéve, oly megkapó muzsikáját képezik a füzek életszegén}^ világának. Látom, látom a lassan elvonuló tarka képeket tovább ... a nádasok, vadvizek életdús világát, melyeknek tükröző mélyébe vérveresen bukik bele a lenyugvó nap izző golyója. És akkor meg-megborzadok a környező szürke falaktól — talán egy nagy város kőhalmaza közt, vagy a bérezek hideg szikláitól, ha oda vitt útam, mely felett oly szánon tekint le rám a napsugár, mely nem melenget, csak hideg fényt szűr alá, mintha helyettem neki fájna szomorú sorsom : a honvágy sajgó sebe ; gyűlölet támad keblemben minden iránt, mi környezetemül szolgál s az esztelen gyűlölség tehetetlensége néma könycseppé olvad lesütött szempilláimon. Hogyha aztán felébredek merengésemből s eloszlanak gondolatimnak a képzelet tündérvilágában csa- 31 - 3*