Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Egy alföldi oázis

É közben rám hajlik a lomb csiklandón, költögetve, majd kedvesen enyeleg velem, arczomat csókdosva nedves leveleivel, mely édes, mint a női ajk méze. — Közel hozzám menták sóhajtják ki pompás illatukat, füvek szórják reám a harmat kristály gyöngyeit ... és én oly boldog vagyok az áltatások ezen édes perczeiben . . . Előszedem ábrándjaim régi fényes képeit rendre, felidézem a mult kedves tarkaságát, de felmerülnek az árnyak, a felhők is itten mindannyiszor, kivált egy, mely egy szomorú tragédia lény maradékát löveli szét sötét fátyoléból . . . ... És egy atom mindannyiszor a szívembe pattan belőle ... és én megőrzöm azt, meg, egy megmagyarázhatatlan lelki rokonszenv talizmánjaként. De hogy is volt csak. Volt egyszer egy nagy úr, a nagy magyar metropolisnak hajdan első embere, első a születés és vagyon révén. Fényes neve glóriájához nagy külső és benső intelligenczia járult — azt mondják : a „genik összes extravaganciáival" együtt. Tagadhatatlanul, bizonyos tekintetben kiilö'ncz vala ő, már a mennyiben az ideálok túláradt kedélyű Prometheusai mindig megalkotják „saját külön" ábrándvilágukat, hogy annak szivárványos, örökké ragyogó szféráiból merítsék életképességükhöz ama különleges, számukra egyedül üdvözítő atomok csínjait, miket a — 20 -