Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Egy alföldi oázis

„közönséges légkör" — úgy hiszik ők — nem nyújthat számukra. Neki is megvolt a maga benső menyországa tehát — a melyben élt, a melyben rajongó lelke ibolyaköd hullámaiba merült el : a hol ideáljai, eszményképei valánalc elhelyezve — mint India oázisaiban Siva-isten bálványszobrai, — melyeknek áldoza s vakbuzgó fakirja vala. A káprázatok fényhullámaiba elmerülve aztán, a prózai, sivár élet tarlott mezejének szegényes földi viránya-illata, idegen lett a lelkétől s csak a tövis jutott ki osztályrészéül idelenn neki — ám úgy hitte 0. És »Elzárkózott az utált emberektől.« »Elátkozott, bús, társtalan magányban Tündérvilágot alkotott magának, Melynek mesés, csodás, szent rejtekében Majd önfeledt mámor ködén lebegve, Majd végzetén csüggedten tépelődve Élt meg nem értett szívvel egyedül.« (Rudnyánszky.) Am ideáljai mindig nemesek valának, mert csak a szépet szerette s mivel azt kereste mindenben s mindenütt — mivelhogy romantikával, poézissel volt tele a lelke: annak „szeszélyes" röptét nem birván követni: ráfogták a profánok, hogy „bolond" volna S?! De a kaján gúny, a rágalom el nem érheté . . . megvetette a mi sár, a mi piszok idelent! Megundoro- 21 - 3*