Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Egy alföldi oázis

is, előbb egy, aztán több, végre egész hada az örökösen pörlekedő kofa-seregnek. A kurrogások mintha csak mellettem hangzanának el, oly intensívek. Jól kivehetem azt is, hogy egy-kettő folyvást a kulacs kotyogását utánozza, mintha megkívánta volna a nedűt, a nagy forróságban, mi úgy kiszárítja a torkát a szárcsának is, meg a vadásznak is, csak a kakuknak nem. Egyre hallom a nótázását, mely oly unalmas. Nincs benne semmi „tarkalom", csupa „kukuk" az egész, a komikumig. El is nevetem rá magamat . . . eszembe jut az én „szabályozott" kakukkos órám, mely következetesen mindig 86-ot kakukkol! . . . Minden legcsekéfyebb czippanás, nesz, hang elhat ilyenkor hozzám, melyek lassanként színtelen, discrét zsongássá folynak össze altató méhraj zümmögéséhez hasonlóan, haluczináló füleimben. Csak a fülemülék bájos csattogása válik ki olykor, a zavartalan összhang e bájos chorusából, eltörpülvén mellette minden hang, ének, mely madárajakról reppen szerte az álmatag liget kis köztársaságában. A gébics csettent rája s olyat fújni maga is próbálgat — bár idétlenül ; a gerle is bele búgatja a maga epedő szerelmi sóhajait. A lomb is bólintgat, fenyves is felsóhajt rája s valami titokzatos, elhaló zengés morajlik végig a tüske-lombok felett, mintha tündérújjak akkordokat vernének ki valami túlvilági hangszer pengő érczhurjain. A zsongás egyre tart. — 19 -