Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Egy alföldi oázis

lelkem egyensúlyának győzelméért vívják nehéz csatáikat. A természet valami ismeretlen túlvilági zsongással buzog, nyüzsög körülöttem s én látok tündéri álmokat behunyt szemmel ébren, hallok hangokat a távolból, a közelből, melyeket jól ismerek. Hallom, mint czippan fel a fiók madár a sötét árnyú bokrosok titkaiban. Hallok ezer féle neszt, mely az erdő misztériumában születik s huny el megint; aztán mintha sóhajtana az erdő, a mint minduntalan végig rezdül felette a kósza légjárás fuvalma. Végig fut rajtam is a hűvös szél borzongatása — ám jólesőn, kéjesen, mintha arczomat erdei Nymfák legyezgetnék hímes lepkeszárnyaikkal. Majd mintha suttogás támadna körülöttem az ingó füvek között, láthatatlan ajkakon édes titokról csevegve ... és emlékezetem egy pillanatra a múltba téved el, melynek gyönyörűségeit oly jól esik még egyszer átélni s hévvel, boldogan viszonzom a rám hajló lomb nedves levélcsókjait . . . . . . Lenyűgözi lelkemet a mámor s álmodom tovább a boldog álmokat. Hallgatom behunyt szemmel tovább az erdő jól ismert, sok szavú beszédét, mely lappangó élet titkairól mesél nekem, mesél madár, bogár, a tavalyi falomb zizegve, ha közéje búvnak a földön járó szellők fürtető gnomjai. Az ég fényes kékje, a nap ömleteg bibora, megrezegetik a szemem pilláját. Átszűrődnek — érzem jól az illeté- 17 3*