Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

A hol a délibáb csillan

Igaz, van valami fenséges az erdő suttogásában ; kedves a lágy fuvalom zengése is, a mint ágról-ágra, lombról-lombra reppenve kedélyeskedik. Igen-igen, meg van az erdőnek is a maga sajátszerű bája, megvannak virágai, megvan a maga költészete, mely ragyogóvá, bámulttá teszi ; csakhogy üres csillogás mindez, mely a szívbe is csak csalóka fényt áraszt, mely nem melegít, nem melegíthet, bár sejtelmeket ébreszt : valami kimagyarázhatlan vágyat valami ismeretlen, névnélküli után a kebelben, mely örök titok. De mindez káprázat csak : kifejezés nélkül való élet-álom, öncsalás az egész, melyben az igaz szeretet melege kifejezésre nem juthat soha. Hiába, azok a sötét, komoly fenyvesek, égbe nyúló bérezek, a csendes régiók egész összeségének bűvös világa: szeretetet nem ébreszthet, mert összes, tagadhatatlan szépségei daczára is : inkább az észre, mint a szívre hat. Van benne valami különleges, valami ünnepi, valami oly szokatlan, mely éppen szokatlanságánál fogva hat — ám rövid időre, mint az ünnepi pompa, mely végre únottá válik. De hát a róna, a délibábos végtelenség ?! . . . Ah, Istenem, az egészen más! Valami oly természetes, mint az Istenadta kenyér, melyet megunni nem lehet soha. Ha Isten ezt az édes kis földet, ezt a szép magyar hazát a földgolyó díszéül alkotá, — úgy a kócsagfor- 6 - 3*