Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

A hol a délibáb csillan

jei közt lappangó madárság ezreinek, hogy a jövő pillanatban megkívánják a légfürdő gyönyörűségét. — Nem érti meg a délibábos puszták bűbáját, az eget köszöntő pacsirta dalvirágait. Nem fogékony az ő lélke a nádasok zsongó élete iránt se. Nem érti meg a búcsúzó darvak kurrogó beszédét, a pásztorfurulya csapongó danáját. Nem lát ő költészetet abban, ha a leboruló éj milliárd csillagszemeivel alátekint a végtelen róna bársonyos síkjaira, míg a messze távolban, a pásztortüzek szentjánosbogarai mellől: felsír a tilinkó édes szava, majd búsongó melódiában reppen szerte s hi'iny el a puszta sejtelmes homályában a „cserebogár, sárga cserebogár" epedő danája! Nem érti meg. Hiányzik lelkének —- hogy úgy mondjam — intelligencziájából az a mélység, az az eszményibb régiókban mozgó fogékonysága az érzelmeknek, mely erre képessé tehetné, valamint hogy valami magasabb, a lelkifinomság összes nűánszait egyesítő lelki intelligenczia szükséges ahhoz például, hogv egy szép hölgy drága csipkezsebkendőjében költészetet találjunk. Pedig — én Istenem — az örök virulat daczára is oly élettelen, szomoiúan kihalt az a fenyves, olyan riasztó, valóságos halotti pompában díszlő, hideg fényű, melengető sugár nélkül való az a táj : a havasok dermedt világa, melyhez a felföld fiát a szeretet melege vonzza!