Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Párbaj a légben

kodván ottan, mintha elfelejtették volna a fiittyögetést. A szemes „lotyó" (Limosa melanura) őrágasként magasodott ki a liliputi népség zagyva tömegéből, nyilván meszszelátóul szegődve hozzájuk, mint ez sneffeknél már szokás. A fűzlomb hűvöséből pompásan lehetett szemlét tartani, a szemhatáron szétszóródva pihenő madárság felett. Feltámasztottam a fejemet a félkönyökömre, hogy jobban láthassam őket. Hanem ezt a mozzanatot megsokalta a tollas egérke ott a kubik sarán . . . már el is feledtem, hogy ott van. A czippanására lettem ismét figyelmessé. De csak egyet villant, aztán volt — nincs. Elment. Pillanat alatt a túlsó kubik sáros vize felett vitték merev, sarlós szárnyai. Utána bámultam . . . e perczben alig érdekelt jobban valami. Rövidesen aztán ismét vissza hanyatlott fejem. De ime, új jelenség megint : mintha levegőbe dobált fehér zsebkendőket hányna-vetne játszó kedvében a szél . . . elnyújtott érdes hangokkal lesz tele a felvert hallgatagság : „csérrrr, csérrrr ..." Kerítenek egyet a levegőben, meg-meg libegtetik magukat légbeakaszkodott vércse módjára, aztán tovább mennek nagy lármával, csérogással a csérek (Sterna hirundo). A kubik mentén mindig messzebbről hallatszik, hogy : csérrrr, csérrrr . . . A nap a horizont áthaladva, lefelé kezdte venni útját az ég rónáján. Késő délutánra hajlott az idő lassacskán.