Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Ébredés

annál, mely elp'hent a fehér gyász alatt. De a kökörcsin : az utolsó virág lilás tarkasága, újra nem hiányzik s most elsőnek díszlik leveletlen viránya az aszályos mező lankás foltjain. Még sehol semmi élet, semmi mozzanat; unalmas egyhangúság üli meg a tájak szürke világát. Az erdő hallgat, a mezők szürkén-feketén ásítanak felénk ; a tavak fénytelen tükröknek látszanak a kopár mindenség nagy abroszán s legfeljebb a vadludak valahonnan messziről hallatszó gágogása árul el némi életet. A magas mérnök-póznán gubbasztó ölyv néha-néha megemeli szárnyát nagy kelletlenül, mintha útra készülne valamerre az unalom tanyájáról — ha nem restelne; de aztán megint csak gubbaszt tovább is, míg a zsibbasztó egyhangúság unalma, lassanként lezárja karikás szemeit ... A vadász is mennyire szeretné átaludni, a mi még hátra van a tétlenség üres napjaiból. Hanem egyszer csak a csendes esték valamelyikén különös hangok szállnak a fülhöz. Szinte megdöbbenve állunk meg hirtelen . . . . „trif-trif-trif, csiu ..." hangzik le a magasból ; nyomban rá valami zurboló zaj suhintja meg a levegőt pillanatra, mintha sistergő rakéta csapódnék el fölöttünk a magasban. Arczunkat az öröm mosolya futja át : ráismerünk a rég hallott zene kedves hangjaira, melyek a húzó kacsák útjait jelölik.