Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Ébredés

vígan pattog a tűz. Majd elmélázva tekintünk az egymással dulakodó lángok közé, melyek fantastikus árnyalatokat festenek szobánk falára, megcsillogtatva a nyugalomba helyezett kedvencz fegyverek damaszt-virágos csöveit; majd idébb-odább reppenve, ingó tüzes nyelvekként libegnek egy-egy pillanatra, a sorbavett vadásztrofeák elmosódott, homályos alakjain, melyekhez annyi szép emlék csatolja memóriánk világát. Kitömött fajdok, sasok, egy-egy szép 16-os agancs terebélye — sorba mind-mind, megkapja a tünékeny glóriett aranyát, a mult kedves képeit varázsolva révedező szemeink elé, hogy átéljük újra az isteni gyönyört, hogy megízleljük ismétlen a felejthetetlen nektár édes mézét, melyet Diána istennő kegye nyújtott számunkra. Ez a zavartalan nyugalom képe, mely oly kedves — ám rövid időre. Mert hát a jóból is megárt a sok. Ábrándjaink forrása végre kiapad; unottá válik a tétlenség, tespedés egyhangú változatlansága, a mi anynyira, lenyűgözi a kedélyt, a lélek szabad szárnyait. Kedvetlenül fordul el tekintenünk mindentől, a mi kedvencz szenvedélyünkre emlékeztet. Ingerültségünk napnap mellett fokozódik ; szidjuk az időt, a trafikdohányt, a „hunczut németet" — szóval elégedetlenek leszünk mindennel egyaránt, a mi él, mozog, fütyöl és esik... Istenem, csak egy meleg sugárt, csak egy piczurka ibolyát adj mielőbb — de hamar! — sóhajtja ajkunk, - 101 -