Lakatos Károly: Természeti és vadászképek / Szeged, Endrényi, 1867. / Sz.Zs. 1461

Ébredés

Ä hideg északkeleti szél sivít, üvölt mind szilajabban, mintha fékvesztett manók száguldanák be a szférák végtelenét. Az öreg faóriások nyögve, csikorogva hajlanak meg az ádáz elem vad rohamai alatt. Vélnénk sírva fakad, jajgatásra kél az erdő minden fája, a rettentő erők kínzó faggatásától ! Csak a fenyves suttog, búg titokzatosan, meg-megrázva hókoronás fejét olykor, ha a komor oszlopcsarnokok rejtelmes sötétjén végignyilal az a láthatatlan, üvöltő rém, mely oly pokoli melódiát sző az örökzöld lombok el-elhaló, meg ismét életre támadó melancholikus zenéjébe, mely oly fájdalmasan rezdül a kihalt, megölt táj felett. A mi kis bizonytalan világosság támad a szemhatár távolán olykor, kint a fehér síkokon — melybe bele láthat a révedező tekintet s melyben megláthatja a hótakarta táj egy-egy fantomszerű foszlányának határozatlan, elszürkült részletképét, — az elé is csakhamar sűrű fátyolt sző a szeszélyes kanyarulatokkal alá lengő, egyre hulló ezüst pelyhek áradata ; míg lassankint elnyeli a nagy fehér gyászt az éji sötétség leboruló feketesége. Ám, a vadász meleg fészkébe vonultán, pipaszó mellett hallgatja a télvihar sikertelen erőlködését, mely ajtón, ablakon bekívánkozva, ordít eszeveszetten, mintha most nyúznák. „Ne hagyd magad Schlésinger ! — ám ide be nem jössz", — mondogatjuk mosolyogva ; míg kályhánkban - 100 - 3*