Lakatos Károly: Az erdei szalonka és vadászata, Vadászati monográfia / Szeged, Nagel, 1904. / Sz.Zs. 1438

Második rész (Vadászati rész) - II. A szalonkales

116 mindenséget valami titkos, valami szent illetés. Sóhaj, édes megkönnyebbítő sóbaj küzdi fel magát a kebelből s mintha megdobbanna a mindenség szive, mintha megrendülne a föld is annak a megszentelt hatalomnak az ébresztő sugalmától, mely a serkenel csirjait szórja szét. Hiába térnek vissza a rombolás démonai, hideg leheletük ölni már képtelen. A hópehelyekből már nem lesz hermelinpalást, a visszahatás facsarta könnyük se válnak jéggyöngyökké az élettől izgó föld kebelén, mit egy fenséges, mindent betöltő véghetetlen, nagy szeretet hevit s ölel magához. Mikor az első igazi hévséges napsugár megcsókolja az öreg föld kérgét, nem állhat annak ellent semmi dermedés . . . Az örök szeretet s szerelem szent nevében csókra nyújtja ajkát a feltámadás.. Illat borul a világra s fény- és aranyesőben fürdik a testet öltött képzelet; kinyiinak a szent ideál rózsaszirmai s minden földi lehelet, minden szívdobbanás a jelen káprázatában üdvözöl. A kikelet istennője csillogó palástot ölt magára s öröinkönnyüiből kel az ibolya; majd leplezetlen édes keblét csókra kínálja a csapongó lepkeseregnek, mely élvre s mézre vágy. Ünnep van ilyenkor a világon! Az illat, a fény magával emeli az ember lelkét a magasba s odaköti az éghez, a csillagokhoz, a megszentelt örök titok varázsának bűvkörébe, honnét szerte árad a delejes erő, mely cserben nem hágy soha s melynek kegyelméből a fájó könnycseppekből is gyémánt terem! A pacsirta is azt hirdeti, mikor az égre száll, amikoron kisóhajtja a mező magából, hogy fönt-fönt, a napsugaras magasban zengje el háladalát. Milyen lágyan suttog ilyenkor a szellő; füvek meghajolnak, virág lehajtja bájos fejét a káprázatos fényben, mit a szeretet hévsége áraszt alá . . . Fák sugnak-bugnak s titkos fuvalom kél az erdő koronája felett, mintha lágy orgona-hangok moraja reszketne a galyak között . . . Imádkozik ilyenkor a természet . . . És egy testetlen árnyék vonul végig a táj felett lassan, nesztelenül, mintha áldást osztó kezek árnyéka volna . . . Ám ez még a jövendő képe, bár érezzük már a titkos hatalom legyintését a bársonyos fuvahnat, mely arczunkra vérrózsákat lehel; de az illat még az égi szirmokon pihen . . .