Lakatos Károly: Az erdei szalonka és vadászata, Vadászati monográfia / Szeged, Nagel, 1904. / Sz.Zs. 1438

Második rész (Vadászati rész) - II. A szalonkales

II. A szalonkales Laetare Judica-kor Palmarum-kor Quasimodo Reminiscere Okuli Keresni gyere! Itt vannak ni! Sok szalonka jár-e? Rosszul jár, Nincs vásár, Vasárnapján a szalonka ül tojásán. Amikoron a bágyadt kékségü égmezőket fehér pehelyfelhők futják tele s valami sárgás pirosság kezdi kiverni magát a nyugati égtáj lehajló peremén, akkor már nincs távol az üvegfényü jégvirágok feloszlásának korszaka. A dermesztő évszak lassan vezekelni kezd, lehányja hermelinpalástját magáról, lehullnak arczának dérrózsái — s egyszer csak ráleheli feloldó halálcsókját a mulandóság angyala. Sirvirága a bájos hóvirág, siratója a fekete szárnyas sereg, mely feloszlott testén kesereg. Helyén nem marad más, csak korhatag avar és penész; véréből kel ki a mérges kikirics, meg az apró fekete gombák raja, az enyészet eme törpe gyermekei, kiket a rothadás táplál s a halál szül. Mérges leheletet terjesztenek maguk körül, hogy öljenek, bár az elmúlás fölött diadalmaskodva; meghazudtolják a fizikai megsemmisülést. Ámde délről fuvalom kel fürge szárnyon s illatot lehel a dohos párák fölé... Érezni kezdjük a tavasz lehét, érzi a vérünk, a szivünk, egész mindenségünk. Fényes ragyogás kel a magasban a fényhullámok özönéből s ugy érezzük, megérinti a lelkünket, a testünket, az egész