Illés Nándor: A vadőr. Kézi tankönyv a M. Kir. erdőőri szakiskolák számára. Budapest, 1907.

II. A vadak életjelenségei

111 A túzok nyomát jellemzi a sarkantyú tökéletes hiánya, a rövid és vastag ujj, a tompa karom (61. ábra). A varju nyomát (62. ábra) meg lehet ismerni a hosszú hátulsó ujjáról, a mely oly hosszú, mint a középső, s arról, hogy az ujjak összeállanak, még jobban, mint a császármadáréi. A vadhul és vadkacsa nyomát csak nagyságáról lehet egymástól megkülönböztetni. Jellemző az uszóhártyák nyoma. A vadak szokásaiból és életmódjából eredő nyomok. A vaczok, v. i. a fekvő s úgyszintén a lakóhely s annak folytonos használata: árulja el a vadnak jelenlétét. A szarvasfélék fekhelyet kaparnak maguknak a földön s 61. ábra. Tuzoknyom. 62. ábra. Varjunyom. mikor onnan felkelnek, annak közepében lábuk nyoma lepréselödik. Néha azonban, kiváltképen télen, avagy esős időben, ha a földet száraz lomb takarja, arra, vagy nagy forróság idején lehűlés kedvéért, a nedves füre, mohára, lehullott lombra feküsznek s azon néha a test alakja is lenyomódik: miről az állat nagyságára lehet következtetni. A szarvasfélék azonban gyakran csupa pajzánságból is kaparják a földet. Ezek a kaparások nemcsak elárulják jelenlétüket, hanem a legtöbb esetben bikára s illetve özbakra engednek következtetni. A vaddisznó öreg kanja, kivévén a párzás idejét, rendesen magában szokott vaczkolni. A fiatal kanok az emsékkel