Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása , Előtanulmányok / Budapest, Hornyánszky, 1909. / Sz.Zs. 1532

II. Magyarország területe az őskőkorban

74 A MAGYAROK NAGY ŐSFOGLALKOZÁSA egész alaknak jellenizetességét, mindezt az őskor embere jól megnézte és határozott formaérzékről tanúskodó biztossággal megrajzolta. És megrajzolta azt is, a mi ezt az ősemlőst mai rokonával, az indiai-, akár afrikai elefánttal szemben, azokra nézve meglepően különbözteti meg, a kik a forró éghajlat vastagbőrűjét bár durva, de egészben csupasz, meztelenbőrünek tudják. Az őskor rajzolója üstökösnek, szakálasnak és bozontosszőrűnek vázolta az alakot a barlang falára. Hogy ez a valóságnak megfelelt, ennek igazán kézzelfoghtó bizonyságai azok í). ábra. a Mammut-hullák, a melyek északi Szibéria örök jegébe szorulva kiadták párájukat, a melyeket a dermesztő fagy föntartó tulajdonsága megóvott az enyészettől, áthozott napjainkig, hogy megoktassák a késő emberi ivadékot rég letűnt korok egyik állatóriásának nemcsak testalkatáról, hanem belső szerveinek mivoltáról is, a gyomormaradványokból következtetve, táplálkozásáról is. A külső alakot 9. ábránk mutatja — az emberi alakhoz is viszonyítva — óriási voltában, hatalmas ormányával, visszahajló, roppant agyaraival, apró szemével és egész bozontosságával, mely tanúbizonysága annak, hogy ez a vastagbőrű, a hideg éghajlathoz idomult bozontos állat. Földünk északi félgömbjének keleti oldala, északi, jeges részéig előnyomult. Ábránk — HOERNES után — a szentpétervári múzeum roppant fáradsággal hozott és felállított példánya szerint készült. E foknak második, maradványainak tanúsága szerint nagy számban előfordult, jellemző állatja az ősló volt (10. ábra).