Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - XXVI Fajd és lemming

2 I 6 FAJD ÉS LEMMING. Készre kapom a fegyvert, a fajd fölburran, a lövés dördül, és a pompás kakas ott vergődik a földön. Ez SKRCE DE R-nek váratlanul jött, nem gondolta, hogy reájövök a körűinézés nyitjára. Úgy látszik, ezek a norvég közvadászok, hogy biztosra menjenek, ezt a szétnéző vadászatot gyakorolják, mert tudják, hogy a fajd is szettekint s elárulja magát, ekkor pedig ültében lőhető. Nem is rossz ez nagy sűrűségekben, hol a röpülő vadra való lövés mindig bizonytalan. Befejeztük a körözést s visszatértünk a lesben állókhoz, kiktől lövést nem hallottunk. A fajdjércze nem is jött oda vissza. De hát mégis ez a madár volt aránylag a legbiztosabban megszerezhető s így társam arra tökélte el magát, hogy kivárja. Mi a Langnaes bokros kövese felé vettük utunkat, hol SKRCEDER szerint lemmingre számíthattunk. Itt azután mindent összekerestünk; de csak az állat téli tanyáit találtuk meg. Ezek vakondtrirásszerű hantocskák, belől finom mohával és törekkel vannak bélelve; FOSLIE szerint ezekben húzza ki a lemming a telet. Egy emelkedésre hágva föl, sok Anthus mutatkozott s kisült, hogy csupa rőtbegyü A. cervinus volt; itt fészkelt is. Igen nevezetes, hogy ezt a most annyira feltűnő madarat a muzeum szemes és buzgó tisztviselői eddig nem észlelték; sőt nem találta COLLETT tanár sem, a midőn itt tartózkodott. A madár mindig csak Finnmarken oly részeiből került, a melyek az é. sz. 70-dik fokán túl feküsznek. Egyetlen magyarázatnak az kínálkozott, hogy az 1888-ki tavasz igen későn kezdődött, így e madarak nem juthattak el idejekorán rendes fészkelő helyeikre, hanem itt telepedtek le. A tenger felé leszállóban voltunk, a mikor az erdőből két lövést hallottunk, majd egy harmadikat is; de hiába vártuk társamat a fajddal.