Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról / Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1893. / Sz.Zs. 1447/1

II ÚTIRAJZ - XXVI Fajd és lemming

TRINGA TEMM1NCKII. 22 I A tenger felőli laposon azután egy pocsolya terjengett, partján silány, ritka mocsárfűz-bokrok állottak egészen szétszórva. Itt egy kis iringa — a Temminck-féle — kezdte fejünk fölött azt a jajgató keringést, a mellyel legott elárulja fészke helyét. A különben oly óvatos madár semmibe sem vette a veszedelmet s valahányszor csak megközelítettünk egy bizonyos bokrot, a lehető legkisebb kört vágta fejünk fölött és valóságos jajgatást hallatott. FOSLIE, a vadász és én, mind a hárman igazán tűvé tettük annak az igen ritka bokornak tökéletesen szemlélhető, alig pár négyszögméternyi területét; de nem láttunk semmit is. Kipróbáltuk vagy ötször azt az anyamadarat: eltávoztunk s ekkor nyomban a bokor alá szállott; visszatértünk, megint semmi! De én végre is egy rögöt vettem észre, mely még sem volt olyan mint a többi, és a mint hozzá akarok nyúlni, az a rög hétfelé bomlik: fut szerte hét diónagyságú, igazán csókolni való pelyhes Tringa Temminckii-fiú. (31. kép.) Ezek a piczinyek igazán rögszínű, kissé pettyegetett hátukkal, kifelé úgy összebújtak fejőkkel, hogy a rögöt igazán imitálták és három ember gyakorlott szemét egy jó félórán át tévedésbe ejtették. Szét kellett dúlni ezt a madárboldogságot, mert a tudomány így parancsolta. FOSLIE lelőtte a jajveszéklő anyát, mely már le is üldögélt, szárnyát rezegtetve szinte kérte tőlünk kis fiait; igazán megindító jelenet volt. Egy más, kisebb pocsolyánál ugyanaz a jelenet, sőt az anyamadár még az előzőnél is keservesebben sírt és röpködött. Ekkor eszembe jut, hogy hiszen hét porontyunk van s nekem kettő is elég — FOSLIE mondja, hogy a muzeum átvállal négyet, ez hat; marad tehát okvetetlenül még egy kis árva. Ennek az érdekében tovább kerestük a második anya fiait s okulva azon az összebúváson, meg is találtuk a két pelyhesét, ezt is összebújva, rögöcskét formálva.