Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

A fülemüle utazása

— 62 -Fenn a mag-asban, a mezők felett a pacsirta szólt, Szinte versenyt emelkedve dala ihletével, már-már eltűnt a szem elöl; de éneke azért lehallatszott a földre: „Óh de dicső, dicső Kikelet, kikelet!!" Ezalatt benn az erdőben virág állat és minden kellőképen hozzájárult az ünnep díszéhez. Az Asperula szolgáltatta a tömjént. Illata befutotta a sziklaoltárt és környékét, hol a büszke Pteris aquilina struccztollszerü levelei képezték a fődíszt. A sebes víz-ér habja a kőbe ütődött s folytonosan szórta a gyémántcseppeket a Tussilago sötétzöld, nagy és öblös leveleire. S e cseppekben a nap sugara törött meg, hogy szivárványszínekben ragyoghasson vissza a mindenségbe. Szóval fölségesen szép egy ünnep volt ez a tavaszi hálálkodás ünnepe! Semmi gond, semmi bú sem zavarta, kivált a madarak örömét. Hiszen a fészkek készen voltak; sőt némelyikben már tojást is melengetett az a gondos, hűséges madár anya-szeretet. Ezért az ünnepies hálaadás után járta a csevegés és pajkoskodás is. Az aranybegy örökös jó kedvében koronából koronába szállva, bujkálva bolondította a vásott ficzkókat, kik tojást szedni jöttek az erdőbe; folyton azt kiáltotta nekik: Ivellediófiú — kellediófiú ? Majd innen, majd onnan kiáltotta. S a ficzkók, fölfelé bámészkodva, keresték a bolondítót; mentek, mentek a hang után, míg végre a gyökérbe botolva orra buktak, mire az aranybegy, kivált pedig a fekete rigó, mely a dolgot az aljfából leste, elkaczagta magát.