Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Adriai képek. - III. A sziklatenger

— 14 — De imádkozni még sem lehet, mert nem engedi az erdő lármás pogánya, a mátyás, ki bár „mátyást" kiált, mégis voltaképen azt mondja: „jön valami, vigyázzatok !" A fekete rigó rögtön megérti s csattogó hangra fakad. Mély csend! Ekkor finom nesz hallszik, — talán egér futott végig a száraz leveleken ? Nem az, mert egyszerre megingott a forrásőrző aljfa galya, s egy véghetetlenül szelid, szinte mélabús tekintetű, sötét szempár néz feléd, s egy piczi fekete orr, magasra tartva, kérdést intéz a fuvalomhoz s megkapja a feleletet: „nincsen semmi baj." És ismét zörög a levél, a fej eltűnt, hogy pár perez múlva ismét megjelenjék: kilép az anyaőz két piczi gidójával, melynek sima köntöse oly kedvesen csillagos. Azok a finom csülkök oly ügyesen csúsznak a levelek közé, hogy alig okoznak valami zajt. Míg az anya lehajlik, hogy a hüs forrásban eloltsa szomjúságát, az egyik gidó pajkosan czibálja a galy hegyét, a másik nagyokat döföget az anya tölgyén. — Ismét megszólal a madárdal. —Mintha gúnyolná a bolond mátyást, hogy már a szelid jó baráttól is megijed, s hebehurgyán ráijeszt másra is, avval az ő rekedt, intő hangjával. Leszáll a pintyőke, előkerül a rigó: ők is isznak egyet, szépen ügyelve, nehogy a köntös vizet fogjon, — szépen bemártják a csőrt, egy kicsikét szopogatnak, azután magasra emelik a fejet csőröstül, egy keveset hunyorítnak a szemmel, mert hát oly pompás ital az a forrásvíz. Az illúzió tökéletes volt abban a Velebitalji bükkösben, kivált a mikor későbben még ebcsaholást, harangszót hallottam: úgy képzeltem, hogy a magyar Bükkben vagyok, a szent Istvánt mászom, házamtája felé közeledem. Már pedig, de messze jártam én ezektől! A Velebit bükkösébe rejtett falu Halán volt, s épen csak megközelítettük ; az út mellette visz el, s már