Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Adriai képek. - I. A tenger

— 8 — sok a feltűnő szépség, úgy arcz, mint termet szerint is. Némely faluban a női szépséget még a népviselet is emeli, mert a ruházat fekete, a köntös melle négyszögletesre, mélyen kivágott, úgy hogy a mellet csak a szépen, gondosan ránczozott hófehér ing fedi, mely magasra ér és — a mi kellemesen feltűnik — mindig szép tiszta. A fejviselet olaszosan kötött, hófehér kendő. Ez a viselet a majdnem kizárólagosan sugár alakokat kitűnően ruházza, szépségűket mindenképen emeli. És itt tünedezik föl először a nők szorgalma is, mely délibb vidékek felé mindinkább a rabszolgaság jellegét ölti magára. Tétlenül veszteglő vagy munka nélkül járó-kelő nőt itt nem lehet látni. Éonják a gyapjút egy rövid rokkáról, mely az övbe van dugva, s a melylyel azután járnak-kelnek, vagy seregesen letelepednek a házak előtt, nagy ritkán hallatva azt a kezdetleges, sajátságos éneket, melynek monoton nótáját rendesen egy ifjú leány énekli, refrainjét pedig, a „hó" szótag hosszú elnyujtását, a kar hallatja. É falvakban aratás idején férfi nem található; elmennek mind aratóba, a ki marad, az halász s künn tanyázik a tengerparton. Az a halászélet minden ízében sajátságos ; egész menetében sok mozzanat van, mely az ember kedélyére, nyomasztólag hat. Nem fejlődik ki benne az a nyugodalmas pásztorfilozófia, mely a szívességgel karöltve jár, s oly erősen jellemzi a mi alföldi „Földtengerünk" tanyás népét, mely pedig szintén messze esik attól, a mit „társaságnak" nevezünk. A pásztor őriz és nevel; kenyere emberileg biztos; a föld, a melyen mozog nem csalja meg, nem veszíti el; a vihart, esőt a suba alatt csak kiállja. De a halász, főleg a tengeri halász, ez más ! Kenyerét a véletlentől várja, ellesi, s az a mérhetetlen, feneketlen „föld", a melyből kenyerét halászsza, csalfa egy elem s oly haragos, hogy el is nyeli még pedig nyomtalanúl azt, a ki rája támaszkodik.