Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Adriai képek. - I. A tenger

— 7 — A mikor a tengert csak könnyű szellő ingatja; akkor a haboknak ki-befutása oly renddel történik, mint akár a lélekzés. Az érkező habok, mintha játszva kergetnék egymást, úgy tódulnak egymásra Ilyenkor valami felségesen andalító van a tenger morajában A finoman tajtékzó, oszló habtaraj buborékjai, szétpattanáskor kis neszt gerjesztenek, melylyel megtelik a levegő; a hol az érkező habok sziklába ütődnek, ott csapkodó hangok ismétlődnek, s ahol a gömbölyűre kopott kavicsokon futnak végig, ott csergedező a hang. Es e hangok ezer — meg ezerszeresen változva — úgy mint a part is lépésről lépésre más — közelről, távolról jöve egyesülnek; így keletkezik az a moraj, mely a tenger zenéjében a pianót alkotja meg, a szemlélőt és hallgatót folyton vissza-visszacsábítja és marasztalja, és oly nagyon megszeretteti vele a magányt. Úgy amint a szelek járnak, vagy rohannak, változik e moraj is; néha felkap a fortissimóig, melyben a nesz zúgássá, a csergedezés üvöltéssé fokozódik. De erről majd későbben. Ez volt első ismeretségem a tengerrel. Megszerettem, híve maradtam, bármily messzire dobott is a sors — a szárazra. Egy szép reggelen azután harsogott a trombita, pergett a dob, lábra kaptunk és én körüljárhattam az öblöt keleti szélén végig, le egészen Zenggig. A magyar tengerészet „majdani" kikötőjét, a valóban arra termett Buccarit csak átsétáltam. Itt messzire lopakodott be a tenger a szárazföld karjaiba, biztos medenczéket alkotva, melyeken nem uralkodik az Adria gonosz tündére, a Bóra, az a rettenetes szélvész, mely már annyi emberéletet nyelt el és még többet fog elnyelni. Az olasz vagy olaszos népelem Fiúmén túl rögtön megszűnik, s a szláv faj jut érvényre. A Quarnero-öböl szélén, vagy ehhez közel fekvő falvak népe — főleg a keleti oldalon — horvát; kissé szikár, de egészben véve szép népfaj, A pórnép között